Az emberi életút, a lélekérés folyamata jellegzetes tagolódást mutat. Az első két életévben még nem beszélhetünk személyiségről, annak bimbózása nagyjából a harmadik életévre tehető. Ekkor lesz a gyermeknek éntudata, vagyis ekkor kezd kialakulni az ego. Az ego tehát tulajdonképpen a személyiség szinonimája, és legegyszerűbben egy szereppel való azonosulásként írható le. A földi lét követelményei miatt létrejötte és megerősödése szükségszerű, e világi küldetésünket csak így tudjuk beteljesíteni. Ezért a pszichológia eszköztárát felhasználva sokszor pont ezt a célt, a személyiség stabilizálódását igyekszünk elérni, támogatni. Az élet első 30-35 évének ez a legfontosabb feladata, de legkésőbb 40 éves korunkra mindenképpen meg kell valósulnia ahhoz, hogy ne váljon a további fejlődés akadályává.
A földi szereppel való azonosulás azonban a tudat beszűkülését is maga után vonja, aminek következtében kialakul a sérülékenység, a veszélyeztetettség érzése is. Erre adott reakcióként olyan lelki (és zsírpárnák formájában sokszor akár testi) védőrétegeket vonunk lényünk köré, melyek mögött nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Ahogy a cikk első részében kifejtettem, ezek úgy vesznek körül bennünket, ahogy az egymásra simuló rétegek a hagyma belsejét, sokszor teljesen elfedve valódi énünket. A személyiségfejlődés tehát olyan ön- és sorsismereti munka, melynek során tudatára ébredünk a védekezésből magunkra szedett testi-lelki feleslegnek, és azt fokozatosan lenyesegetve magunkról, visszatérünk a középpontunkhoz. Az ún. megőrizve meghaladás tisztulási folyamata következik be, melynek során megmarad a stabil személyiségünk, de annak attribútumai már nem kötnek bennünket olyan kényszerítő erővel, mint addig. Az ego nem oldódik fel, de rugalmasabbá válik, a földi szerepünkhöz továbbra is hűek maradunk, de már nem mereven és kényszeresen, inkább azzal a játékos kreativitással, ahogyan a színész jelenít meg egy hőst a színpadon.
Talán mondani sem kell, hogy ez a formálódás, tisztulás csak nagyon lassan mehet végbe. A személyiségfejlődés olyan érlelődési folyamat, amely az életkor előrehaladtával, a maga egyéni ritmusában bontakozik ki. Tudatos önismereti munkával megkönnyíthető és felgyorsítható, de csak egy bizonyos fokig. Gyermekkorunktól halálunkig tart, de általában a 35. és 65. életév közé eső időszak a legintenzívebb ebből a szempontból. Egyénfüggő, hogy meddig húzódik el, de lelki segítőként azt tapasztalom, hogy 45-50 éves korig mindenképpen el kell indulnia ahhoz, hogy az illető személy ne veszítse el teljesen a megújulásra való képességét, ne váljon túl merevvé. Meglátásom szerint a 30 és 45 év közötti életszakasz a legalkalmasabb az önismereti munkára. Ideális esetben tehát a fent megjelölt három évtizedben érünk meg arra a változásra, hogy a szükségszerű, ám szellemi kiteljesedésünket egyszersmind akadályozó egótól megcsömörlötten fokozatosan a valódi énünk felé forduljunk. Ahogy már jeleztem, 30-35 éves kor alatt nem beszélhetünk a személyiségfejlődésnek erről a mintázatáról, és a későbbiek során is csak akkor mehet végbe, ha adott, vagy legalább kialakítható a hozzá szükséges tudatosság. A 40. életév környékén jellemzően fordulóponthoz érkezünk, azt érezzük, hogy változásra, változtatásra van szükség, de hogy ezt a folyamatot segítjük vagy akadályozzuk-e, az mindig az egyéni tudatszinttől függ. Ez az életkor megélhető lehetőségként és krízisként is, de könnyűnek egyik esetben sem mondható. Amennyiben a szükséges belső átalakulás az életünk középső szakaszában többé-kevésbé megvalósul, általában letisztultabb, harmonikusabb időskorra van kilátás, ellenkező esetben viszont a meg nem oldott problémák továbbgyűrűzésére, és ennek következtében folyamatos állapotromlásra számíthatunk.
A személyiségfejlődés folyamata a hétköznapi tudatunkkal nehezen lekövethető transzformatív történés. Ennek egyik oka a már említett fokozatosság. Ahogy a lassú testsúlycsökkenés sem feltűnő, hiszen naponta látjuk magunkat a tükörben, úgy a belső átalakulás is szinte észrevétlenül megy végbe. A fejlődés csak nagyobb időtávlatból visszatekintve látható igazán. Tapasztalataim szerint két-három év alatt tud beérni jelentősebb változás, ezért a hosszabb egyéni vagy csoportos önismereti-terápiás munka általában hatékonyabb, mint a rövidebb ideig tartó. A másik ok, amiért a személyiségfejlődést nehéz folyamatában nyomon követni az, hogy az egészség, a jó közérzet a természetes állapotunk, ezért csak az attól való eltérés vonja magára a figyelmünket. A szellemi létforma, ahonnan a lélek származik, a teljesség, az egész-ség, a boldogság élményét hordozza, amihez képest a földi lét fájóan üres, súlyos és tökéletlen. Mivel a születéssel az egyéni lélek az isteni Egység közegéből szakad ki, később mindig az tudatosodik bennünk, ami valamiképpen ennek a tökéletes állapotnak a hiányára mutat rá. Gondoljunk csak a fizikai testet érintő betegségekre: azt vesszük észre, amikor valami fáj, azt nem, ha minden rendben működik a szervezetünkben. Így van ez pszichés szinten is – míg a különféle zavarok és a krízisek hirtelen nagy zajt csapnak a lelkünkben és az életünkben, addig a belső érlelődés, a léleknemesedés csendes, fokozatos, természetességében szinte észrevétlen folyamat. Ez is azt támasztja alá, hogy a személyiségfejlődés nem valami új minőség kialakítását jelenti, hanem az eredetihez, az egészségeshez való visszatérést. Pszichológusként és szerzőként ebben igyekszem segíteni klienseimet és olvasóimat.
Köszönöm ezt a nagyszerű, világos, érthető összefoglalót!