Sigmund Freud topográfiai modellje szerint az emberi lélek olyan, mint a tengerben úszó jéghegy, melynek a víz felszíne fölé emelkedő csúcsa a tudatos én, a felszín alatti, sokkal terjedelmesebb része pedig a tudatalatti. A pszichoanalízis az utóbbinak jóval nagyobb figyelmet szentel, hiszen a freudi megközelítés szerint a lelki zavarok oka az elfojtott, és ezáltal tudattalanba süllyedt tartalmakban keresendő. A hagyományos elméletet később többen csiszolták, finomították, de az alaptételét, miszerint a tudatosítás nagy jelentőséggel bír a gyógyulás szempontjából, minden analitikus irányzatot képviselő pszichológus elfogadja.
Szerencsére az emberek többsége nem szenved komolyabb pszichés betegségben, a téma mégis mindenki esetében releváns, hiszen tudattalan tartalmaink mindannyiunknak vannak, és ezek meghatározzák lelkiállapotunkat, viselkedésünket, életvezetésünket. Az önismeret fejlesztés célja, hogy minél alaposabban feltárjuk saját „jéghegyünk” felszín alatti részét, hogy ezáltal tudatosabban, nagyobb rálátással irányíthassuk sorsunkat. Az ön- és emberismeret nem puszta tudás, inkább olyan mentális eszköz, amely élni segít azáltal, hogy lehetővé teszi a világban való jobb tájékozódást. Éppen ezért értéke felbecsülhetetlen. Fejlesztésében nagy segítséget nyújthat a pszichológussal való rendszeres konzultáció, de az önreflexió módszeres alkalmazása is szép eredményeket hozhat.
Miként működik ez utóbbi, hogyan járhatjuk a tudatosulás útját szakember bevonása nélkül? Először is fel kell ismernünk, hogy nagyon sok helyzetben lelki beidegződéseink mozgatnak bennünket, olyan belső automatizmusok, melyek inkább ösztönösek, mintsem tudatosak. A legtöbb embernek ezekre nincs, vagy csak alig van rálátása. A környezetünk azonban ezekre is reagál, ezt is visszatükrözi, ami sokszor kellemetlen lehet számunkra. A választás a mi kezünkben van: felhasználhatjuk a visszajelzéseket önismeretünk fejlesztésére, de háríthatjuk is őket. Sokan az utóbbit választják, így folyamatosan hadban állnak az őket körülvevő világgal. A tudatosabbá válás legegyszerűbb módja tehát az, ha megfigyeljük és értelmezzük más emberek ránk adott reakcióit. Nyilvánvalóan mindenki a maga személyiségének megfelelően reagál ránk, de ha több személy részéről is hasonló viszonyulást tapasztalunk, azt mindenképpen érdemes fontolóra vennünk.
Az önismeret fejlesztésének másik módja az önmegfigyelés. Ösztönös érzelmi reakcióink és viselkedésformáink felismerése nagy előrelépést jelenthet a tudatosabbá válás útján. Érdemes megnyilvánulásainkat időnként összevetni a realitással, feltenni magunknak a kérdést, hogy indokolja-e az aktuális helyzet az adott viselkedésformát. Erre azért van szükség, mert bizonyos szituációk fájó pontjainkra tapinthatnak, régi sebeket szakíthatnak fel bennünk, és ezáltal aktiválhatják azokat a reagálási módokat, amelyek nem a mostani, hanem a lelki sérülést okozó korábbi helyzetnek szólnak. Ha például egy személy sok szidást és szemrehányást kapott gyermekkorában a szüleitől, felnőttként indokolatlan hevességgel reagálhat olyan esetekben, amikor valaki akár a lehető legnagyobb tapintatossággal megpróbálja valamely hibájára felhívni a figyelmét. A sértődöttség, a megbántottság érzése levált az eredeti helyzetről, és immár bármely hasonló szituáció aktiválhatja, jóllehet az illető személy nincs tudatában, hogy válaszreakciója valójában nem is az aktuális, hanem egy régebbi, fel nem dolgozott helyzetnek szól.
A pszichológussal folytatott konzultációk megkönnyítik a tudattalan tartalmak feltárását, hiszen a szakember egy bizalmon alapuló kapcsolatban, védettséget biztosító légkörben szolgál tükörként a kliensnek, amelyben az tisztábban láthatja meg valódi önmagát. Ha viszont valaki egyedül indul el az önismeret fejlesztés útján, akkor a fent leírt lehetőségekkel élhet.