Amikor egyik beteg a másiknak segít

A mentális zavaroktól szenvedő embereket mindennapjaink hőseinek tekintem. Az élet mindannyiunk számára kihívásokkal teli, de egy pánikbetegnek, depressziósnak vagy szenvedélybetegnek még a betegségével együtt járó problémákkal is meg kell küzdenie. Valóban tiszteletre méltó, ahogyan sokan éveken vagy akár évtizedeken keresztül kitartóan keresik állapotukra a gyógyírt, dacolva akár a sikertelen kezelések hosszú sorával is. Ez az attitűd egyébként elengedhetetlen a gyógyuláshoz, a páciensnek csak akkor nyújtható hathatós segítség, ha nem adja fel, és partner a terápiás kapcsolatban. Ehhez nyilvánvalóan meg kell találni a megfelelő szakembert és kezelési módszert is, de aki kitartóan keresi, az előbb-utóbb biztosan meg is leli.

A betegek rendszerint minden lehetőséget megragadnak, hogy javítsanak állapotukon. Ez az erős igény hívta életre az ún. önsegítő csoportokat is. Ezek azonos vagy hasonló problémáktól szenvedő emberek közösségei. A tagok időről időre összejönnek, találkoznak, tapasztalatot cserélnek, tanácsokat adnak egymásnak, vagy csak egyszerűen sorstársaikkal beszélgetnek. Az ilyen csoportok közül talán az Anonim Alkoholisták közössége a legismertebb. Ha valakinek lelki gondjai vannak, a terápia mellett jól teszi, ha csatlakozik a betegségének megfelelő csoporthoz, hiszen a valahová tartozás érzése és a mások részéről megnyilvánuló megértés és elfogadás hatalmas lelki töltést adhat, így a személy könnyebben meg tud birkózni problémáival.

Az internetnek köszönhetően ráadásul ma már nem is szükséges a személyes találkozás. A világhálón közösségek tucatjai jönnek létre nap mint nap. A Facebookon csoportokat hozhatunk létre, melyekhez bárki csatlakozhat. A chat fórumok szintén kiváló lehetőséget kínálnak az ismerkedésre, a tapasztalatcserére, a skype pedig akár a szóbeli kommunikációt is lehetővé teszi. A technikának köszönhetően akárki, a világ bármelyik pontjáról „találkozhat” sorstársakkal. Az internet ráadásul mindezt otthonról biztosítja, tehát azok számára is adott a lehetőség, akik betegségük folytán vagy bármi más ok miatt nehezen mozdulnak ki otthonukból, mint például az agorafóbiától is szenvedő pánikbeteg.

Bevallom, pszichológusként olykor magam is fellátogatok olyan fórumokra, ahol betegek társalognak egymással. Bármelyik szakember sokat tanulhat ebből. Az ilyen oldalakon általában nagyon nyíltan és őszintén írnak a betegek problémáikról, tapasztalataikról, mindennapjaikról. És azt is nagyszerű látni, hogy vannak még a világon olyan helyek, ahol az emberek összetartanak, egymásnak segítenek és bátorítást adnak.

Összességében tehát fantasztikus dolognak tartom az ilyen online (vagy akár offline) közösségeket. Ugyanakkor fel szeretném hívni a figyelmet valamire. Szakemberként sokszor tapasztalom és helytelenítem, hogy az ilyen fórumokon gyakran panaszkodásban, és a tünetek, a negatív érzések egymással való megosztásában merül ki a társalgás. Meggyőződésem, hogy a „Ma is nagyon rosszul vagyok.”, „Úgy érzem, legjobb lenne meghalni…”, „Rajtam már az Isten sem segíthet.” és hasonló mondatok sokat árthatnak. Nemcsak annak, aki leírja őket (hiszen ezzel megerősíti az ilyen érzéseit), hanem azoknak a sorstársaknak is akik ezeket elolvassák. Minél többet gondolkodunk, beszélünk, írunk, olvasunk a problémáinkról, annál inkább tápláljuk és éltetjük őket. Természetesen nem azt vallom, hogy ne foglalkozzunk velük, de fontos lenne, hogy panaszkodás helyett inkább a lehetséges megoldás felől közelítsük meg a gondokat. Az ösztönzés, a vigasztalás, az egymás iránti figyelem jó hatást eredményez, viszont a negatív mondatok inkább ártanak.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy keressen magának olyan közösséget, amelyhez tartozhat, de választáskor vegye fontolóra a fentieket. Pozitív hangulatú, építő jellegű csoport nagyon sokat segíthet, a negatív viszont inkább benne tartja tagjait a betegségükben. Jó ismerkedést és nagyszerű barátokat kívánok mindenkinek!