Extra- és introverzió, avagy a személyiség irányultsága

A pszichológia, mint tudomány kezdettől fogva arra törekszik, hogy minél pontosabban megragadja és leírja az embert. Ezt a célt szolgálják a különböző tipológiák is. Bizonyos személyiségtípusokról (pl. szangvinikus, melankolikus) azok is hallottak már, akik teljesen járatlanok a lélektanban. Hasonló tipologizálás az extraverzió-introverzió dimenzió alapján történő besorolás is, ami személyiségük irányultsága szerint csoportosítja az embereket. Kevesen tudják viszont, hogy tiszta típusok nincsenek, inkább tulajdonságok speciális kombinációiról beszélhetünk az egyének esetében. Az ember komplex lény, nem lehet besorolni merev tudományos kategóriákba.

Az extrovertált személyiség kifelé, a külvilág felé fordul, az introvertált figyelmét inkább a saját belső világa köti le. Előbbinek fontosabbak a társas kapcsolatok és a dinamizmus, utóbbinak az önismeret és a nyugalom. Habár valós értékbeli különbség nincs a két személyiségtípus között, az ember hajlamos értékítéleteket hozni, a jó és rossz kategóriáiban gondolkodni. Ezzel magyarázható például az a széles körben elterjedt tévhit is, miszerint egyes asztrológiai jegyek jobbak, mások rosszabbak.

A mai felgyorsult világ, különösen a maszkulin energiákat a femininek fölé helyező nyugati társadalmak normái szerint az extraverzió a kívánatos lelki irányultság. Kifelé fordulónak, társaságkedvelőnek nevezni valakit kifejezetten dicséretnek számít, ezzel szemben a zárkózott, csendes, befelé forduló jelzőkhöz többnyire negatív képzeteket társítunk. Társadalmunkban az a „menő”, aki extrovertált, az introvertált ember pedig inkább a „lúzer”. A megítélés nyilvánvalóan a világban aktuálisan uralkodó normák függvénye, és többet elárul a kollektív szemléletmódról, mint a szóban forgó személyiségtípusokról.

Az extraverzió és az introverzió között értékbeli különbséget tenni ugyanis éppen olyan butaság, mint ha azt mondanánk, hogy a jang jobb, mint a jin, a fehér jobb, mint a fekete. Duális világunkban minden csak az ellentétpárjához viszonyítva értelmezhető, így mindennek megvan a maga szerepe és létjogosultsága. A két ellenpólus harmonikus együttműködése szükséges a világ egyensúlyának fenntartásához. Problémát éppen az ebből az állapotból való kibillenés okoz, amikor az ellentétpár egyik tagját bármilyen módon a másik fölé igyekszünk helyezni.

Pszichológusként azt vallom, hogy sem az extra-, sem az introverzió nem rosszabb vagy kevesebb a másiknál, a pszichés egészség szempontjából azonban a kettő kiegyensúlyozott aránya a legszerencsésebb. Vannak olyan helyzetek vagy akár hosszabb szakaszok az életünkben, melyeket inkább az egyik vagy a másik megközelítésben éljük meg, és lelki irányultságunk a körülményekkel párhuzamosan változhat. Néha arra van szükségünk, hogy megnyíljunk és a külvilág felé fordítsuk figyelmünket, néha pedig arra, hogy egyedül legyünk és befelé szemlélődjünk. Gondoljunk csak arra, hogy hasonló ciklikusság a természetben is megfigyelhető, például a nyár és a tél váltakozásában. Az extraverziónak a társadalmunkban érvényesülő túlzott hangsúlyát mutatja az is, hogy milyen sok kliensem panaszkodott már arról, hogy bár korábban vidám, nyitott ember volt, az utóbbi időben megváltozott, befelé fordulóvá vált, és szívesebben marad otthon egyedül, mintsem hogy társaságba menjen. Sokan szinte megijednek az ilyen változástól, úgy értelmezik, hogy valami nincs velük rendben. Pedig időnként szükségünk van arra is, hogy befelé forduljunk, hogy a saját lelkünkkel foglalkozzunk, hogy az önismeretünkön dolgozzunk.

Megdöbbentő, hogy milyen sokan irtóznak a csendtől és az egyedülléttől. Extrovertált világunkban a zajhoz és a pörgéshez szoktunk hozzá, így sok ember éppen olyankor nem találja a helyét, amikor a maga társaságában van. A korunkat meghatározó elidegenedési folyamatnak talán ez a legtragikusabb hozadéka – az ember önmagától idegenedett el. Nem találja a kapcsolatot saját lelkével. Ezért folyton kívül keresi az örömöket és a támaszt. Bizony, az extraverzió túlsúlya is komoly problémákat okozhat a személyiségben. Ugyanez elmondható azonban az introverzióról is: a túlzottan befelé forduló ember ugyanis éppen azáltal veszítheti el a kapcsolatot a valósággal (és így végső soron önvalójával), hogy kivonja magát természetes életteréből, a külvilágból, és szélsőséges visszavonulásával az egója által létrehozott zárt hitrendszerének fogságába kerülhet. Mint látjuk, ebben a vonatkozásban is az arany középút a leginkább járható.