Nem véletlen, hogy a címben szereplő két jelenséget egyszerre tárgyalom. Ha ugyanis alaposabban megvizsgáljuk őket, akkor felismerhetjük, hogy mindkettő hátterében ugyanaz a problematika húzódik meg. Lássuk hát a féltékenység és a társfüggőség pszichológiáját!
A szerelmi féltékenységnek fokozatai vannak. Ha enyhébb formában jelenik meg egy kapcsolatban, megfűszerezheti, súlyosabb esetekben viszont tönkre is teheti azt. A túlzottan és/vagy ok nélkül féltékeny ember maga is szenved, de partnere életét is pokollá teheti. Minthogy az érzelmei uralják, a racionális észérvek nem, vagy csak kevéssé hatnak rá, ezért igen nehéz meggyőzni az ilyen személyt féltékenysége indokolatlan és felesleges voltáról. Mi több, a meggyőzésre tett kísérletek a legtöbb esetben csak rontanak a helyzeten, mert gyanúját erősíthetik. A gyanakvás pedig az önmagukban bizonytalan emberek szokása. A féltékenység hátterében mindig valamilyen félelem áll; az illető személy tarthat attól, hogy elveszítheti párját, de attól is, hogy becsapják, és ezzel megalázzák, nevetségessé teszik. Akár az egyik, akár a másik félelem mozgatja a féltékenységet, mindenképpen önértékelési problémából fakad, hiszen annak a gondolatnak a bázisára épül, miszerint „lehetséges, hogy nem vagyok elég jó, és egy másik nő/férfi többet tud nyújtani nálam”. A féltékeny ember sokszor számonkérően viselkedik, fellépése határozottnak tűnhet, a lelke mélyén azonban tele van bizonytalansággal.
A társfüggőség az ún. dependens személyek jellemzője. Itt is megkülönböztethetünk fokozatokat, súlyos esetekben személyiségzavarral állunk szemben. Az ilyen ember görcsösen ragaszkodik társához, úgy érzi, mindenképpen szüksége van rá, nem tudna nélküle élni. Inkább eltűri a rossz bánásmódot és megaláztatások sorozatát, de nem lép ki a kapcsolatból. Többségük ráadásul önmagához sem őszinte: társfüggésüket sokan „jóságnak”, „önfeláldozásnak” címkézik. Pedig a kodependenciának a jósághoz semmi köze sincs, az ilyen személy valójában képtelennek érzi magát arra, hogy felelősséget vállalva önmagáért megálljon a maga lábán. Ha tehát alaposabban megvizsgáljuk, csakúgy, mint a féltékenység esetében, itt is bizonytalanságot és önbizalomhiányt találunk.
Tisztán kell látnunk azt is, hogy sem a féltékenységet, sem a társfüggőséget nem a valódi szeretet vezérli. Ragaszkodásnak nevezném inkább, és a szó jól kifejezi a lényeget: az ilyen ember görcsösen kapaszkodik partnerébe, mert úgy érzi, szüksége van rá. A túlzott, beteges féltékenység sokkal többet elárul a féltékeny személyről, mint a párjáról, és aki erre hajlamos, nagy eséllyel egy újabb kapcsolatban is megélné ugyanezt a kínzó érzést. A projekció azonban természetesen itt is működik (minél fejletlenebb az önismeretünk, annál inkább), és az ilyen ember általában talál vélt bizonyítékokat féltékenységének igazolására.
A változás/gyógyulás szempontjából a legfontosabb az lenne, hogy az ilyen gondokkal küzdő emberek felismerjék, a probléma alapvetően bennük gyökerezik, és annak alig van köze az aktuális partner személyéhez. Amíg gondjainkat kivetítjük a minket körülvevő világra és azokat másoktól tesszük függővé, addig nem oldhatjuk meg őket. A túlzottan féltékeny és dependens személyeknek fel kell ismerniük, hogy nehézségeiket saját bizonytalanságuk és önbizalomhiányuk okozza, és a partner személye, viselkedése másodlagos szerepet játszik. Ebből következik, hogy a probléma hatékonyan kizárólag a személyiség fejlesztése, az önbecsülés erősítése révén orvosolható. Ebben egy pszichológus sokat segíthet.