A cikk első részében igyekeztem feltárni a negatív gondolkodásra való hajlam hátterét. Hangsúlyoztam, hogy világnézetünket elsősorban azon sémáink határozzák meg, melyeknek nagy részét gyermekkorunkban tettük magunkévá. A változást megkönnyíti, ha rá tudunk látni sötét szemléletmódunk eredetére. Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: milyen volt a felmenőim beállítódása?, milyen mondatokat hallottam gyakran életem korai szakaszában?, mely hatások formálhatták a világképemet? Az efféle önanalízis eredményeként tetten érhetjük az öröklődő mintázatokat, felismerhetjük, hogy szüleink sémáit visszük tovább anélkül, hogy ezekre tudatosak lennénk. Mindezt azért fontos tisztáznunk, mert amiről nem tudunk, annak igazságtartalmát meg sem kérdőjelezhetjük, az automatizmusként működik bennünk. Ha ezen beidegződések szenvedést okoznak, ideje felnőni az önálló gondolkodáshoz. Ebben segíthetnek az alábbi pontok.
- Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon a szüleink olyan életet éltek-e, amilyet mi szeretnénk. Ha igen, érdemes megtartanunk a tőlük kapott lelki programokat. Ha viszont nem, akkor tudatosan vizsgáljuk felül, kérdőjelezzük meg azokat! Törekvésünk ezen a ponton ne a gondolkodásmódunk megváltoztatása legyen, csupán a szemléletünk kiterjesztése, az, hogy megszabaduljunk a minket megkötő sémáinktól! Kezdetnek bőven elég, ha tudatosítjuk, hogy a dolgok más perspektívából is szemlélhetők, nem a szüleinktől örökölt nézet az egyetlen adekvát megközelítése a világnak. Ne feledjük, hogy a cél az átfogó, reális látásmód kialakítása, és nem az, hogy korábbi sémáinkat másfélékre cseréljük le!
- Hogy mennyire nem az önkényes pozitivitásra való törekvésről van szó, jól jelzi a következő pont: rakd bele egy képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe az életedet meghatározó fontos körülményeket, jelenségeket. Egyik oldalra kerüljenek fel a pozitív, a másikra a negatív elemek. A végén határozd meg, merre billen a mérleg. Ahhoz, hogy „mérésed” megbízható legyen és hitelesen tükrözze a valóságot, fontos, hogy valóban minden lényeges dolog bekerüljön a megfelelő serpenyőbe. Az ember hajlamos arra, hogy kitüntetett figyelmet szenteljen azoknak a dolgoknak, melyek rosszul működnek az életében vagy hiányoznak belőle. Ezzel szemben gyakran megfeledkezik az értékeiről. Fontos tehát, hogy a pozitív oldalra felkerüljön mindaz, ami oda való: a szerető család, a megélhetést biztosító munkahely, a megfelelő egészségi állapot, hogy van fedél a fejünk felett stb. Az így felállított mérleg nagy valószínűséggel a pozitív oldal felé fog elbillenni. Ha pedig mégsem, az összehasonlítás akkor sem hasztalan, hiszen jobban ráláthatunk általa az életünkre, és világosabban kirajzolódik, hogy min érdemes változtatnunk benne.
- Amennyiben ez utóbbi esettel szembesülünk, az annak a jele, hogy egy ideje már letértünk a sorsunk szerinti útról, és a kihívások azt célozzák, hogy visszataláljunk rá. Valószínűleg túl régóta vagyunk már olyan helyzetben, amelyben boldogtalan a lelkünk, mégsem lépünk ki belőle. A problémák erre a saját érdekünkben történő ki- vagy továbblépésre sarkallnak, vagyis a fejlődésünket szolgálják. Éppen ezért, ha nehéz körülmények közé kerülünk, mindig ezt a kérdést tegyük fel magunknak: mire tanít ez engem, hogyan terelget egy boldogabb, teljesebb, szabadabb élet felé? Nagyon sokszor abból adódnak a nehézségeink, hogy benne maradunk olyan helyzetekben, működésmódokban, amelyek szenvedést okoznak. Ilyenkor a krízis megváltás lehet, ha megfelelően közelítünk hozzá – lásd a néhány hónappal ezelőtt ebben a témában írt háromrészes cikkemet!
- Helyzetünk objektív értékeléséhez azt is tisztáznunk kell, hogy a probléma, amitől szenvedünk, valóságos-e vagy fiktív. A legtöbb gondunk csak a fejünkben létezik. Előrevetített félelmek tucatjai tehetik pokollá mindennapjainkat. Ezek azok a problémák, amik „esetleg lehetnének”. De mivel nincsenek, meg sem tudjuk oldani őket, és szerencsére nem is kell. Fontos olykor emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a valóságban létező nehézségekkel még mindig megbirkóztunk valahogy. Miért lenne ez másként a jövőben? Ha majd előáll a probléma, akkor legjobb tudásunk szerint kezeljük, mint ahogy eddig is tettük. De előre felesleges félnünk. A legtöbb szorongásra hajlamos ember igazolhatja, hogy sokkal jobban érzi magát, amikor valódi problémával szembesül, mint amikor csak a veszélyes helyzet lehetősége áll fenn, ami bizonytalanságot kelt benne. „A való félelminél a képzelt rém nagyobb” – írja Shakespeare a Macbeth-ben. Enyhülést hozhat, ha aggodalmaskodás esetén tudatosítjuk magunkban: amennyiben bekövetkezik, amitől annyira félünk, tulajdonképpen könnyebb helyzetbe kerülünk, mert a tehetetlenség érzésének átélése helyett végre kezünkbe vehetjük a dolgokat.
Ebben a kétrészes cikkemben igyekeztem részletesen kifejteni álláspontomat, miszerint a pozitív és a reális szemléletmód nem zárja ki egymást, sőt, a kettő többnyire együtt jár. Valójában éppen az önkényes negatív sémáink által bekorlátolt, és így az objektivitás nélkülözése miatt irreális szemléletmódunk vezet pesszimizmushoz. Ebből következik, hogy alapvetően nem is pozitív gondolkodásra kellene törekednünk, hanem reálisra, ami a pozitivitást a legtöbb esetben eleve magában hordozza. Bízom benne, hogy írásom tudott ehhez a megközelítéshez néhány, a mindennapokat megkönnyítő támponttal szolgálni.