Leplezd le az elméd!

elme (1)Egy-két héttel ezelőtt e-mailt kaptam az egyik olvasómtól. Leírta, hogy alvásproblémáktól szenved, esténként hosszasan forgolódik az ágyában, mire végül sikerül álomba szenderülnie. Olvasta, hallgatta a tanácsaimat, miszerint az önmagunkkal folytatott küzdelem helyett inkább az elfogadás vezet eredményre. Azóta lefekvés után ezt mondogatja magában: „gyere alvászavar, elfogadlak, befogadlak”. Egyelőre nincs eredmény, de reméli, hogy ha ezt tovább gyakorolja, akkor előbb-utóbb lesz. Jól gondolja-e, kérdezi levelében.

Nagyon tanulságos kis történet, ezért elhatároztam, hogy megosztom a blogomban. Annál is inkább, mert gyakran találkozom ezzel a fajta gondolatmenettel, sok embert érint ez a probléma. De hogy pontosan mi is? Igyekszem érthetően levezetni, elmagyarázni.

A modern kori ember racionális lény, aki elsősorban az értelmén keresztül közelít a világhoz, önmagához, a problémáihoz. Gondolkodik, elemez, „agyal”. Felfokozott aktivitása miatt az elme akkora zajt csap, amin a belső hang nem tud áttörni, a lélek nem tud figyelmeztetni, ha rossz irányba tartunk. Egyetlen lehetősége marad: tüneteket produkál. Ez többnyire el is éri a célját, a személy végre elkezd foglalkozni a problémával – csak éppen ezt is az elméjén keresztül teszi. Ahelyett, hogy kinyílna a belső hangra, az elméje még nagyobb zajt csap, azaz az értelem szintjén próbál megoldani egy más, egy mélyebb síkon kialakult problémát. Negatív kényszergondolatoktól szenvedő klienseimnél rendszeresen tapasztalom, hogy szövevényes mentális rendszereket hoznak létre a fejükben azért, hogy megfejtsék tüneteik okát és működésmódját. Önmagát gerjesztő ördögi kör alakul így ki, hiszen racionális elemzéssel akarnak megoldani egy olyan problémát, ami eleve az elme kóros energiatöbbletét okozó lelki kibillentség, egyensúlyzavar miatt állt elő. Az agyalásnak így soha sincs vége, a személy folyton ugyanazokat a köröket rója, és úgy érzi, képtelen kikeveredni ebből a szörnyű mentális mókuskerékből.

Egyetlen módon léphetünk ki az ördögi körből: az elmének fel kell adnia a probléma uralására és megoldására irányuló görcsös igyekezetét. Amikor félreáll az útból, az általa keltett zaj elcsitul, és önmegélésünk fókusza áttevődhet a mélyebb síkra, ami által megszülethet bennünk az elfogadás. A felfokozott mentális aktivitás tehát inkább akadályozza, mintsem segítené ezt. Talán így már érthető, hogy olvasóm hol hibázott, amikor úgy vélte, alvásproblémáját megoldhatja azáltal, hogy az elfogadást mantrázgatja magában. Éppen azért tette ezt, mert arra számított, hogy így megszabadulhat az álmatlanságtól. Szó sincs arról, hogy elfogadta volna, azt akarta, hogy szűnjön meg, ráadásul még be is csapta magát. Nem csoda, hogy eredménytelennek bizonyult a próbálkozása.

Az elme roppant furfangos, ha kitesszük az ajtón, visszajöhet az ablakon. Ha úgy érzi, sarokba van szorítva, álcázza magát, hogy ne ismerhessük fel. Jelmezt vált, új köntöst ölt magára. Ennek következtében az önbecsapás nem ritka jelenség, egyes klienseimnél is tapasztalom. Ez olyankor a legszembetűnőbb, amikor az erős maximalizmustól szenvedő szorongó kliens a lelki lazítást gyakorolja. A pszichológiai tanácsadás során egy kis feladatot kap, afféle helyzetgyakorlatot írok elő neki, aminek a lényege, hogy ha legközelebb úgy érzi, kezd úrrá lenni rajta a maximalizmus és a hozzá kapcsolódó megfelelési kényszer, akkor tudatosítsa ezt magában, és oldja fel kissé, lazítson rajta. A következő foglalkozáson rendszerint arról panaszkodik a személy, hogy ez neki nem megy. Bárhogy próbálkozik, bármennyire erőlködik, nem tudja lazán venni a dolgokat… Ezen a ponton jutunk el a szembesítéshez: rámutatok, hogy pontosan ugyanazt teszi most a lazítás jegyében, amit eddig más célok elérése érdekében. Tulajdonképpen semmi sem változott, az eredeti lelki működésmód maradt, csak éppen most a lazításra törekszik éppoly görcsösen. A maximalizmus más tárgyat talált magának, új köntösbe bújt, hogy felismerhetetlenné váljon. Bizony, résen kell lennünk, ha le akarjuk leplezni az elménket!

És így jutunk el a lazítás és az elfogadás mélyebb értelméhez. A lelki lazítás azt jelenti, hogy azt is lazán kezeljük, ha nem tudunk elég laza lenni; az elfogadás lényege az, hogy azt is elfogadjuk, hogy van, amit aktuálisan nem tudunk elfogadni. A valódi elfogadás tehát mindig arra vonatkozik, ami VAN (amit jelenleg valóban megélünk), és nem arra, ami szeretnénk, hogy legyen.

A félreértések elkerülése érdekében végül fontosnak tartom leszögezni, hogy az elme önmagában véve természetesen nem rossz, nem ellenségünk. Az elme jó esetben a szellem eszköze, hogy az beteljesíthesse földi küldetését. A problémákat az okozza, amikor az uralmi rend megfordul, amikor az eszköz veszi át a hatalmat. A nyugati ember esetében ez mára sajnos meglehetősen általánossá vált.

Kategória: Gondolatok | A közvetlen link.

Van véleményed? Mondd el gyorsan!

Az Email címed nem tesszük közzé. A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitöltened!