„Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta.” (Woody Allen)
Különös lény az ember. Néha úgy tűnik, mintha nem is tudna problémák nélkül élni. Mintha igénye lenne arra, hogy folyamatosan aggódjon, szorongjon valami miatt vagy panaszkodjon valamiért. És ha véletlenül nincs semmi nehézség az életében, akkor hajlamos arra, hogy keressen vagy csináljon magának. Nagyon különbözünk egymástól, de az legtöbbünkben közös vonás, hogy jóval többet foglalkozunk azokkal a dolgokkal, melyek hiányoznak az életünkből, mint azokkal, melyekkel rendelkezünk. Általában valami mást akarunk, mint ami van, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni értékeinkről. A legtöbb ember a mindenkori jövőben keresi a boldogságot, miközben csak múlik felette az értékes idő… Aki nem így működik, az már valószínűleg megtanulta megbecsülni azt, amije van, és hálás lenni érte. Mert ezt is meg lehet tanulni! Csak sokan nem is gondolnak arra, hogy mennyivel minőségesebb életet tudnának élni, ha energiáikat a negatív beidegződéseik kioltására fordítanák.
Hogy mennyire hajlamosak vagyunk a lényegtelen apróságok miatti aggódásra, az olyankor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor előáll egy nagyobb probléma, amely elhomályosítja, felülírja az előzőt. Ilyen esetben rendszerint teljesen háttérbe szorul az addigi nehézség, és figyelmünket az újabbra irányítjuk. Sokszor úgy érezzük, hogy milyen jó volt nekünk, amikor még csak a kisebb gond terhét cipeltük, és elfeledjük, hogy akkor az éppolyan aggasztónak tűnt. Biztosan a te életedben is számtalanszor előállt már ilyen helyzet. Ezekből a szituációkból ismerhetjük fel legkönnyebben, hogy félelmeink és aggodalmaink jelentős része irreálisan eltúlzott, hiszen ellenkező esetben nem írhatná őket felül olyan könnyen egy még fenyegetőbbnek tűnő nehézség. A helyzet az, hogy az ember hajlamos kiválasztani az éppen aktuális legnagyobb problémáját és azt elméjében szörnyű, megoldhatatlan gonddá fokozni.
Ennél talán még rosszabb eset az, amikor nem is valóságos, hanem csak elképzelt problémáktól szenvedünk. Sok ember előrevetített félelmek miatt szorong, az miatt aggódik, hogy mi lesz holnap, a következő héten, egy hónap múlva… Pedig a jövő nehézségei aktuálisan nem létező, elképzelt dolgok csupán, arra viszont kiválóan alkalmasak, hogy tönkretegyék a jelen pillanatot. A jövő kilátásai miatt aggódni éppolyan értelmetlen, mint a múlt sérelmein rágódni, hiszen mindig csakis a MOST van, amit vagy megélünk a maga valóságában, vagy megkeserítjük felesleges félelmekkel, aggodalommal és szorongással.
A súlyosan szorongó és a depressziós ember a realitás önkényesen eltorzított leképezésének csapdájában vergődik. Legtöbben nem a valóságos helyzetekre reagálnak gondolati, érzelmi és viselkedéses szinten, hanem azok szubjektív értelmezésére. Ugyanakkor nagyon sokat segíthet, ha a személy felismeri saját torzításait, vagyis azt, hogy problémáinak jelentős hányadát ő maga képzeli el, hozza létre és fokozza fel.
A kognitív pszichoterápia lényege éppen a téves gondolati minták feltárása, illetve annak felismertetése, hogy a személy legtöbb problémája a világ dolgainak önkényesen negatív módon való értelmezéséből ered. A gyógyszerek csak elfedik a valóságot és nem teszik lehetővé a probléma igazi megoldását. A gyógyulás útja a felismerésen át vezet, amikor a személy ráébred arra, hogy addig mennyire tévesen ítélte meg élethelyzeteit és/vagy embertársait.
Minden nehézség felfogható akadályként és kihívásként is. Az első esetben a személy szenved, a másodikban igyekszik tanulni a helyzetből és megoldani azt. Hogy melyik utat választja, az kognitív kiértékelése minőségétől függ, amely őhozzá tartozik, nem pedig a problémához, amely előállt. Ezért van az, hogy ugyanazt a helyzetet más-más emberek nagyon különbözően élik meg. A megoldás az önismeret fejlesztésében rejlik, abban, hogy felismerjük, hogy gondolkodásunkra milyen helyzetekben és milyen mértékben jellemző a torzító, túldramatizáló, önkényes megközelítésmód.