Einstein híressé vált mondása szerint egyetlen probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen keletkezett. A pszichológia területére átültetve és leszűkítve talán így hangozhatna ez az általános igazság: az ember nem szabadulhat meg a halálfélelemben gyökerező szorongásaitól és bizonytalanságaitól addig, amíg teljes egészében a halandó egójával azonosítja magát, amelyből ezek a szorongások fakadnak. A fizikai test leépül és elpusztul, a személyiség megszűnik létezni, ezért ha velük azonosulunk, joggal tartunk a haláltól, sőt, a kiszámíthatatlan élettől is. A félelmek oldásának egyetlen valódi módja tehát, ha felismerjük magunkban azt a Létezőt, aki független az egónktól, akit nem fenyeget a megsemmisülés veszélye. Einstein mondására visszautalva: a megoldáshoz egy szinttel feljebb kell lépnünk.
Hogy nem vagyunk azonosak a személyiségünkkel, könnyen beláthatjuk, ha az emberi élet kezdetére gondolunk. Miután a gyermek megszületik, még hosszú ideig nincs kiforrott személyisége, azaz egója. Nem tudja, hogy hívják, fiú-e vagy lány, milyen nemzetiségű stb. Nincs még kialakult identitása, de már most is van létélménye! Ez világosan mutatja, hogy a tudat az egótól függetlenül is létezik. Később, ahogy növekszik a gyermek, lassan megtanulja, hogy „kicsoda ő”, fokozatosan végbemegy a földi szerepébe való beleazonosulás, és ettől kezdve az így megkonstruált identitáson keresztül éli meg és fejezi ki önmagát. Kialakul az ego, ami a korábban szabadon áramló létélmény rögzítő bázisává válik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ezen a merev talapzaton túl nincs semmi, csak a végtelen, tátongó üresség. Ebben a helyzetben nem csoda, hogy az ember szorongani kezd. A tudat a földi halandóval azonosítja magát, akinek a léte bizonytalan és behatárolt. Hogyan oldhatók fel a szorongások ebben a helyzetben? Mit tehet az ember ilyen körülmények között? Egyedül az segíthet, ha felismeri, hogy több annál, mint aminek jelen állapotában vallja magát, ha belátja, hogy az a tény, hogy már akkor is létezett, amikor még nem rendelkezett a mostani önazonosság-tudattal, arra utal, hogy nem egyenlő a személyiségével, mint földi szerepével.
Gondoljunk csak bele: mikor döntött úgy az ember, hogy idejön az anyagi dimenzióba? És egyáltalán hogy került ide? Mire önmagára eszmélt, már régen itt volt… Milyen titokzatos erőkkel működött együtt annak idején, amelyekről ma már emlékei sincsenek? Roppant elgondolkodtató kérdések ezek, mégis ritkán tesszük fel őket magunknak. Felnőttként ugyanis teljesen más irányba fordulunk: ráfeszülünk az életre, azt hisszük, mindent irányítanunk kell, aggodalmaskodunk a bejósolhatatlan jövő miatt – és mindeközben megfeledkezünk egy „aprócska” dologról: már az életünk legelső történését, a születésünket sem mi irányítottuk, egyszerűen megtörtént velünk. Valami rejtélyes erő idehozott bennünket. Hát miért gondoljuk, hogy ez az erő azóta cserbenhagyott minket, hogy egyedül maradtunk, hogy csak önmagunkra számíthatunk? Miért hisszük azt, hogy mindent görcsös ellenőrzésünk alatt kell tartanunk, ha tulajdonképpen soha nem is volt a kezünkben az irányítás? Hiszek abban, hogy a létélményünket adó spirituális esszencia isteni teremtőerővel rendelkezik, de azt is vallom, hogy egónk (amivel mindent kontrollálni igyekszünk) energiája és hatásköre nagymértékben lefokozott.
A lelket küldetése hozza az anyagi síkra, ezért az emberi élet rendkívül értékes, az isteni tervbe illeszkedik bele. Becsüljük meg, örüljünk neki, használjuk ki jól! Meggyőződésem, hogy akkor éljük megfelelően az életet, azaz akkor működünk együtt a sorsunkkal, ha elvégezzük a ránk kiszabott feladatokat, ha beteljesítjük azt a küldetést, amiért testet öltöttünk, de nem szorongunk és aggodalmaskodunk, mert bizalommal át tudjuk adni magunkat a magasabb rendű isteni törvénynek. Az élethez való helyes hozzáállás ismérvei tehát: 1. az aktív cselekvés és a passzív önátadás optimális aránya, 2. annak tudatosítása, hogy meddig tart az ego hatásköre, és hol kezdődik a sorsszerűség tartománya. Talán Assisi Szent Ferenc imájának első sorai fejezik ki ezt a gondolatot a legszebben és legérthetőbben:
„Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”