Az érzelmek kiemelt helyet foglalnak el a lélektan tudományán belül, hiszen nagyrészt azok határozzák meg az ember közérzetét, énképét, környezetével való viszonyát, egészségi állapotát. Nem véletlen, hogy a terápiáknak is központi elemét képezik. A lelki zavarok többsége emocionális sérülésre vezethető vissza, a belső gyermek sebzettségére utal, ezért a pszichológiai munka fókuszában is az érzelmek állnak. Megélésük szükséges a traumák feldolgozásához és a problémák megoldásához, ezért hárításuk helyett sokkal előnyösebb megismerni a személyiségműködésben betöltött helyüket és szerepüket.
Egyes negatív érzelmek akár jótékony hatásúak is lehetnek bizonyos esetekben, mások kifejezetten és szinte mindig ártóak.
Az első csoportba sorolható a szomorúság és a düh. Mindkettő az alapérzelmek közé tartozik, tehát megélésük időnként szükségszerű és természetes. Mégis sok ember viszolyog tőlük. A szomorúság hárítása ellehetetlenítheti a lelki sérülésekhez való tudatos kapcsolódást, ami begyógyulásuk ellenében hat. A problémák csak azáltal orvosolhatóak, hogy az egyén bátran és őszintén szembenéz velük. Az előlük való menekülés bármely formája, legyen az ködösítés, bagatellizálás vagy elviccelés, csak rögzíti vagy akár súlyosbítja őket. A szükséges konfrontáció és felelősségvállalás szomorúsággal, átmeneti depresszív állapottal járhat, de ez a megoldáshoz vezető egyetlen út. A düh megélése egyes emberek esetében azért lehet gyógyító hatású, mert sok neurotikus panasz eleve annak elfojtása következtében áll elő. A természetes impulzusok kifejezésének gyakori vagy állandó legátlása a feszültség bennrekedéséhez, belső felhalmozódásához vezet, ami hosszabb távon szorongásos tüneteket eredményezhet. Ilyenkor fontos teret adni a haragnak, amihez az illető személynek joga is van, hiszen alapérzelemként azt olykor minden ember átéli.
A második csoportba tartozik a félelem, a bűntudat és a szégyen. Közös jellemzőjük, hogy nagymértékben csökkentik az általános energiaszintet, miközben a gyógyuláshoz és a fejlődéshez szinte semmilyen módon nem járulnak hozzá. A félelemnek, mint alapérzelemnek, van funkciója, fontos szerepet játszik a védekezésben, a veszélyhelyzetek elkerülésében, így evolúciós szempontból hasznos. A modern nyugati ember életében azonban sokkal inkább az ártó oldala érvényesül. Gúzsba köti és megbénítja a belső gyermeket, aminek következtében az energiák áramlása elakad, a személy szorongóvá válik, figyelme és élettere beszűkül, az önérvényesítés képessége és az önmegvalósítás lehetősége nagymértékben csorbul. Legalább ennyire romboló hatású a bűntudat és a szégyen is. Mindkettő a belső kritikus személyiségrész hangját erősíti fel, aminek hatására az egyén önmaga ellen fordul. A kíméletlen önbántás hosszabb távon szintén tünetek és zavarok bázisává válhat, ezért a lelki egészség szempontjából különösen fontos a jóváhagyást és a megbocsátást, ezek folyományaként pedig az önszeretetet és az öngondoskodást lehetővé tevő empatikus attitűdnek a kialakítása.
Az ember sokat tehet önmagáért azáltal, hogy felismeri a negatív érzelmek esetleges pozitív hatásait, vagy ha azok ártó formáit magasabb szintű megfelelőjükbe át tudja fordítani. Ez utóbbi lehetőség még az egyértelműen károsító benső állapotok esetében is adott lehet. Példaként említhető a mardosó bűntudat helyett az építő lelkiismeret hangjára való hagyatkozás, ami ilyenformán már nem a terméketlen öndestrukciót generálja, hanem a lelki érlelődést támogatja. Ez a tudatos felnőtt énrész fejlesztése által érhető el, aki szembeszáll a belső kritikussal és megvédi a gyermeket, miközben a külvilághoz is etikus módon viszonyul. A terápiás munka ilyen és ehhez hasonló megküzdési módokat biztosíthat. Mindig az ember aktuális tudatszintje és működésmódja határozza meg megtapasztalásainak és megéléseinek a minőségét, a személyiségfejlődés egyik legfontosabb és legkedvezőbb hozadéka ennélfogva az, hogy általa az egyén magasabb oktávon, letisztultabb formában élheti meg az élményeit.