A legújabb sikertörténet Edité, aki néhány hónap leforgása alatt eredményesen megküzdött agresszív kényszergondolataival. Nézzük, mit mesél erről a küzdelemről, honnan indult és hová jutott el!
Kérlek, röviden mutasd be a problémát, amelytől szenvedtél: vázold fel a helyzetet, a körülményeket! Mondd el, hogy hogyan érezted magad, milyen tüneteid voltak!
A legnagyobb problémát az agresszív kényszergondolataim jelentették. Ezek már korábban is jelentkeztek az életemben, de szülés után borzalmassá és tűrhetetlenné váltak, mert éppen az újszülött kisfiam ellen irányultak. Az ember néha hall történeteket arról, hogy egy anya bekattan és megöli a gyermekét – ha ilyen hír jutott el hozzám, attól rettegtem, hogy én is meg fogom tenni. Egyre inkább megszűnt a kapcsolatom a realitással, ijesztő gondolataim világában éltem. Figyelmem mind jobban arra a félelmemre szűkült be, hogy biztosan elment az eszem, és teljesen meg fogok őrülni. Úgy éreztem, elveszítem önmagam, hogy bizonyára nem is az vagyok, akinek eddig hittem magam, hanem valami iszonyú teremtmény, egy pszichopata gyilkos, ami eddig rejtve volt, és most nyilvánul meg bennem. Az iszonyú rettegés mellé, hogy a kisfiammal teszek valami rosszat, a mardosó bűntudat és a szégyenérzet is csatlakozott. Félelmem, hogy egyedül kell maradnom a gyermekemmel, olykor pánikrohamig fokozódott. Már előre rettegtem az estéktől, mert olyankor a félelmeim felerősödtek. A család támogatott, de ez sajnos nem segített rajtam. Ekkor döntöttem úgy, hogy szakember segítségét kérem.
Úgy tudom, nem én voltam az első, akit megkerestél.
Valóban több szakembernél jártam, mire eljutottam hozzád. Először pszichiáterhez fordultam, aki gyógyszereket írt fel. Ezeket két hónapig szedtem, de semmi sem változott. Időközben bejelentkeztem egy pszichológus hölgyhöz is, de három terápiás ülés után rájöttem, hogy nincs meg köztünk a kellő összhang. Ekkor talált rád édesanyám az interneten, és javaslatára felvettem veled a kapcsolatot.
Kérlek, vázold fel a változás folyamatát az olvasóknak! Mit tapasztaltál, mi ment benned végbe, miután elkezdtük a közös munkát?
Már az első konzultációk hoztak némi javulást. Közös munkánk nagyjából négy hónapja alatt pedig rengeteget fejlődtem. A megnyugtató beszélgetések mellett az elvégzett gyakorlatok is sokat segítettek. Lassan visszatértem önmagamhoz, beláttam, hogy normális vagyok, egy szerető édesanya. Lehet, hogy kissé aggodalmaskodó és túlóvó is, és ez keltett bennem olyan rémképeket, amik felett aztán elvesztettem az irányítást. Sokat segített annak felismerése, hogy nem vagyok azonos a gondolataimmal, hogy valójában nincs erejük velem szemben, nem tudnak ártani nekem. Megtanultam egyszerűen befogadni és elengedni őket, így lassan oldódott a félelmem és megszűnt a bűntudatom is.
El tudod mondani az olvasóknak, hogy ez az elfogadás-elengedés páros hogyan született meg, miként zajlott le benned? Hirtelen belátás vagy inkább hosszas gyakorlás eredménye volt? Milyen hozzáállás segített ebben?
Gyakorolnom kellett, kezdetben nem ment. Mint mondtam, a folyamatban az játszotta a főszerepet, hogy az alkalmazott technikák hatására egyre jobban tudatosodott bennem, hogy én nem a gondolataim vagyok, hanem valami náluk erősebb. Ennek következtében már szembe tudtam, mertem nézni a legszörnyűbb gondolatokkal is, hagytam, hogy átmenjenek a fejemen, nem menekültem előlük, mint addig. Ráadásul, ez a viszonyulás azt is lehetővé tette, hogy utána le tudjam állítani őket egy, sokszor akár hangosan kimondott „na, kész!” paranccsal. Így nem pörgettem őket tovább magamban. Azt tapasztaltam, hogy ha engedem, hogy az elmém befogadja a gondolatot, akkor könnyebb túllépni is rajta.
Nagy eredmény! A gondolatok tudatos kezelésének a képessége ráadásul nemcsak a szorongásoldásban nyújt hatalmas segítséget, hanem az egész életvezetésben. Apropó, hogyan éled meg mostanság az anyaságot? Mesélj kicsit a mindennapokról!
Ma már élvezem minden pillanatát. Nem okoz problémát kettesben lenni a kisfiammal, nincs bennem félelem. Nem azt mondom, hogy minden negatív gondolatom megszűnt, hanem azt, hogy ha jönnek is olykor, már nem ők uralnak engem, hanem én őket. Időnként még vannak kisebb hullámvölgyek, de egyre enyhébbek. A csatákat sorra nyerem, és már tudom, hogy a „háború” győztese is én leszek.
Ennek az önbizalomnak különösen örülök, hiszen arra utal, hogy megtaláltad magadban azt a biztos középpontot, azt a stabil fogódzót, ami lehetővé teszi, hogy valóban te urald a gondolataidat, ahogy mondtad is. Mit javasolnál a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak?
Azt javaslom, hogy forduljanak pszichológushoz minél előbb. Ne szégyelljék magukat, sokkal többen küzdünk ilyen jellegű problémákkal, mint gondolják. A segítő empátiája és szakszerű útmutatása együttesen hegyeket tud megmozgatni. És ha megtalálták a számukra megfelelő szakembert, bízzanak az általa alkalmazott módszerben. Bizonyos elköteleződés szükséges a sikerhez. Én határozottan úgy érzem, hogy fejlődésem nagyrészt annak köszönhető, hogy szentül hittem abban, hogy iránymutatásoddal meg tudok küzdeni a nehézségeimmel.
Köszönöm a megtisztelő bizalmat és az őszinte válaszadást!