Ferenc személyében egy békés természetű embert ismertem meg. Nyugodtnak tűnő külseje azonban zaklatott belső világot takart. A lelkületét elzáró falakon nem volt könnyű áthatolni, de bizalmának és együttműködésének köszönhetően ez mégis sikerült. Öröm volt elkísérni önismereti útján, melyet bejárva nemcsak tünetmentessé, de tudatosabbá és magabiztosabbá is vált. Köszönöm neki, hogy e közös utunk során szerzett tapasztalatait az olvasókkal is megosztja.
Problémám erős belső feszültséggel és állandósuló gyomorideggel indult. Mivel nagyjából 10 éve már volt egy hasonló szorongásos időszakom, ami nagyon megviselt, félni kezdtem attól, hogy ismét mélypontra jutok. Ez az ijedtség gerjesztette aztán a többi tünetet, mint a megőrüléstől, a pszichiátriai osztályra kerüléstől és a családom elvesztésétől való félelmet. Mindez megállíthatatlan kényszergondolatokat indított el, így végül már dolgozni sem tudtam. Egész nap egy téma járt a fejemben, úrrá lett rajtam a folytonos agyalás. Később a légzésemet figyeltem kényszeresen. Úgy éreztem, elveszítem önmagam, belőlem már soha nem lesz normális ember. A szorongásaim annyira lekötötték az energiáimat, hogy nem jutott érzelmi kapacitás a gyerekeimre, ami szintén nagyon megviselt, mert családcentrikus embernek tartom magam. Pszichiáterhez fordultam, aki gyógyszert írt fel, de sajnos nem használt. Pszichológusnál is jártam, aki azt mondta, nem tud rajtam segíteni, amitől végképp összeomlottam. Amikor úgy éreztem, hogy lejutottam a gödör aljára és muszáj valamit tennem magamért, minden maradék erőmet összegyűjtve úgy döntöttem, hogy történjen bármi, bemegyek dolgozni. Ennek a végső erőmozgósításnak hála, kicsit jobban lettem, nőtt az önbizalmam, mert sikeresen helyt tudtam állni a munkahelyemen. A tünetek azonban megmaradtak, továbbra is megkeserítették a mindennapjaimat, ezért úgy éreztem, szaksegítség nélkül nem tudok megküzdeni ezzel a helyzettel.
Ekkor találtam rá Bakos Adolf pszichológus weboldalára, és léptem vele kapcsolatba. Kezdetben bizonytalan voltam a munka sikerét illetően, mert az első hetekben nem tapasztaltam változást az állapotomban. Valószínűleg némi csodavárással kezdtem bele a folyamatba, a valóságban pedig csak nekem általánosnak tűnő beszélgetés folyt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nehezen nyíltam meg, mert nem vagyok bőbeszédű típus. De mivel már csak ebbe tudtam kapaszkodni, úgy döntöttem, kivárom, mire jutunk. Közben az állapotom hullámzó volt, hol kicsit jobban, hol kicsit rosszabbul éreztem magam.
Nagyjából 4-5 hónap elteltével kezdtem rálátni a belső működésemre. Azért igényelt ennyi időt, mert ehhez új irányból kellett megközelítenem önmagam. Lassan felismertem, hogy amit korábban rendszeretetnek és gerincességnek tartottam, az részben kényszerességre és merevségre való hajlam. Amikor felfedeztem magamban azt a megkövetelő és kritikus énrészt, amelynek addig nem voltam tudatában, a tüneteim is más megvilágításba kerültek. Tanulságos volt megtapasztalni, hogy milyen erős kontrollt gyakorol felettem és mennyi félelmet, bizonytalanságot és bántást okoz nekem ez a belső zsarnoknak nevezett részem. Minél jobban ráláttam, minél kevésbé azonosultam vele, annál inkább csökkent a hatalma. Ez önbizalmat adott. Az önmagamba vetett hitet erősítette és az önszeretetet mélyítette, hogy a munka során megismertem azt a bennem élő kisgyereket is, akinek a bizonytalanságai miatt korábban oly sokat szenvedtem, de akihez Adolf segítségével már oda tudtam fordulni és szükség esetén meg tudtam nyugtatni. Egyik emlékezetes élményem, amikor egy ijedt pillanatomban képzeletben spontán módon magamhoz öleltem ezt a gyereket, és azt mondtam neki, hogy „bármi lesz is, együtt átvészeljük valahogy”. Ez azonnal kiütötte a félelmet, varázslatos érzés volt. Az önismereti munka során több ilyen gyakorlatot végeztünk, melyeket aztán egyedül is alkalmazni tudtam.
A gyermeki énrészem biztonságérzetének növekedésével párhuzamosan egyre tisztábban láttam azt is, hogy nem fenyegetnek azok a veszélyek, amiktől korábban annyira féltem. A megőrüléstől való félelmemen sikerült túllépnem, beláttam, hogy ha a legnehezebb időszakaimban meg tudtam őrizni a viselkedésem feletti kontrollt, akkor ez a későbbiekben sem okozhat problémát. Ebben a gondolkodás átkeretezését célzó tisztázó gyakorlatok is segítettek. A terápiás folyamatot összességében hullámzóan éltem meg, voltak hetek, amikor nagyon jól belendültek a dolgok, máskor meg hetekig úgy éreztem, hogy egy helyben toporgunk. Mindvégig reményt és erőt adott azonban, hogy visszatekintve észlelhető volt a változás.
Miután a szorongásos tüneteim szinte teljesen megszűntek, és a gyógyszereket is sikerült elhagynom, úgy döntöttem, elengedem a segítő kezet és egyedül folytatom az utam. Mindennap eszembe jut a múlt, a régi reflexek most is működnek, a gondolatok még mindig sokszor okoznak ijedtséget, de már túl tudok lépni rajtuk. Megtanultam, hogy nem kell ellenállni a bennem végbemenő spontán folyamatoknak, megengedhetem magamnak a félelmeket és az elbizonytalanodásokat is, és szerencsére már megvan az a belső biztonságom, ami lehetővé teszi ezek elfogadását. Korábban a visszaeséstől való irtózásom jelentette a legnagyobb problémát számomra, de pont ennek a biztonságérzetnek köszönhetően most már úgy érzem, ez a veszély nem fenyeget többé, a jövőben képes leszek úrrá lenni az állapotaimon.
Hálával igyekszem visszagondolni a mögöttem álló nehéz időszakra, mert ezt a fejlődést neki köszönhetem. A szorongásra beszűkült látásmód elhiteti az emberrel, hogy nincs kiút, de ez nem igaz. Ilyenkor sokat segíthet egy külső szem, aki másféle megközelítésből látja a dolgokat, és így meg tudja mutatni a kivezető utat. És szerencsére ez a másfajta szemléletmód idővel elsajátítható és továbbvihető.