Az iskoláskor meghatározó időszak az ember életében. Egyrészt ekkor kapjuk meg a közösséghez való tartozás és beilleszkedés első, igazán nagy leckéit, másrészt a gyermek számos más jellegű kihívással is találkozik, sok problémáját egyedül, szülői támasz nélkül kell megoldania. Megjelenik életében a teljesítményelvárás, és ezzel együtt a felelősség is.
Tapasztalataim szerint két nagy terület létezik iskolai színtéren, amely szorongással töltheti el a gyermeket. Az első csoportba a kapcsolati problémák tartoznak. Egyik ilyen nehézség a beilleszkedés problematikája, az osztálytársak kirekesztése, csúfolása, durvasága. A bűnbakképzés sajnos gyakori jelenség, és majdnem minden osztályban van egy vagy kettő olyan diák, akit érint. A kiközösített helyzet minden esetben nagy szorongással jár, és olyan lelki traumákat okozhat, melynek tartós következményei lehetnek, a személy egész életére kihathat. Ilyen esetben tehát rendkívül fontos a helyzet mielőbbi orvoslása. Az iskola dolgozóinak kötelessége nagyon határozottan fellépni amennyiben ilyen jellegű problémát tapasztalnak, sőt legtöbbször a szülők bevonása is szükséges. Nagyon fontos, hogy a gyermek környezetében élő összes felnőtt segítséget nyújtson, de olyan módon, hogy a kiközösített diák ne élje meg saját tehetetlenségét, vagyis ne ölthesse magára a pátyolgatásra szoruló gyermek szerepét. Tehát a megfelelő tanári/szülői támasznyújtás mellett azt is éreznie kell, hogy ő egy önmagáért tenni tudó, kompetens emberi lény.
A kapcsolati problémák másik esete, amikor a diák a tanítója, tanára viselkedése, bánásmódja miatt szorong. Szomorú, hogy ilyen előfordulhat, de sajnos van rá példa. Előző bejegyzésemben írtam arról, hogy nem minden oktatásügyben dolgozó személy alkalmas a pedagógusi pályára. Hiszem, hogy a többség igen, csakhogy rossz pedagógusból elég egy-kettő is, hogy megkeserítse tanítványa(i) életét. Ha az osztályfőnök vagy a szülő azt tapasztalja, hogy bizonyos tanárok nem megfelelően viszonyulnak diákjaikhoz, kötelességük lépni. Én magam annak a fellépésnek a hatékonyságában hiszek, amely egyszerre határozott és együttműködő is. A szóban forgó pedagógusnak egyértelműen tudtára kell adni, hogy az általa tanúsított viselkedés elfogadhatatlan, de a helyzetet megbeszéléssel, együttműködéssel kell megoldani. Utóbbi azért fontos, mert a támadó viselkedés, még ha indokolt is, ellenállást vált ki a másik félből, és ezáltal a helyzetet még problematikusabbá teheti.
Az iskolai szorongás másik nagy területe a feladatok elvégzésével, a teljesítményelvárással áll kapcsolatban. Ha egy gyermek úgy érzi, nem tud megfelelni a követelményeknek, akkor elkerülhetetlenül jelentkezik nála a szorongás. Hogy ez milyen formában nyilvánul meg, az a diák személyiségétől, habitusától, tapasztalataitól függ. Mivel korunk oktatási rendszere az elméleti intelligenciára épít a gyakorlatias képességekkel szemben, ezért óhatatlanul háttérbe szorulnak azok a gyerekek, akik elméleti síkon gyengébbek vagy érdektelenebbek.
A tanárnak és a szülőnek világosan kell látnia, hogy a mulasztások, az el nem végzett vagy rosszul megoldott feladatok hátterében hanyagság vagy a képességek alacsonyabb szintje áll-e. Utóbbi esetben nem ajánlatos a gyermek további erőltetése, hogy jobb teljesítményt nyújtson. Iskoláinkban bevett szokás, hogy mindenáron megpróbáljuk felzárkóztatni gyengébb képességű tanulóinkat, kisajtolni belőlük minden fejlődést, amit csak lehet. Pótórák, külön foglalkozások, még több gyakorlás… Csoda, ha a tanuló megutálja az iskolát?
Ha egy gyermektől a képességei alapján elvárhatónál jobb eredményeket követelünk, akkor óhatatlanul szorongóvá tesszük. Hogy ne szorongana, ha azt érzi, hogy olyat várnak el tőle, amelynek képtelen megfelelni? Súlyosabb esetekben akár az áldebilitás állapota is kialakulhat, amikor a gyermek végül már azt sem tudja, amit korábban tudott, és úgy tűnik, képtelen mindenféle fejlődésre, képességei hanyatlani látszanak. Ezt egyértelműen a szorongás okozza. Ilyenkor az a legnagyobb hiba, ha hasonló vagy netán megnövelt intenzitással folytatjuk tovább a „felzárkóztatását”. Ebben az esetben inkább lassítani kell, és az elvárt tudásszintet csökkenteni. El kell érni, hogy a tanuló megélje azt, hogy bizonyos feladatok elvégzésére ő is képes. Adjunk neki egyszerűbb feladatokat, melyek sikerélményt biztosíthatnak számára! Tegyük lehetővé, hogy felszabaduljon a teljesítménykényszer nyomasztó terhe alól! Fogadjuk el, hogy néha látszólag hátrafelé kell lépnünk ahhoz, hogy hosszú távon előre haladhassunk!
Ha egy teljesítménykényszertől szenvedő gyermekből úgy akarunk jobb előmenetelt kicsikarni, hogy még több pótórát tartunk neki vagy szülőként arra kényszerítjük, hogy otthon még hosszabb időt töltsön el a feladataival, akkor az olyan, mint ha az embernek parancsszóra kellene elaludnia. Minél görcsösebben álomba akarunk merülni, annál kevésbé bírunk. Akkor sikerül, amikor már meg is feledkeztünk arról, hogy fontos lenne mihamarabb elaludnunk.
Ahelyett tehát, hogy mindenáron jobb teljesítményt próbálunk meg kicsikarni gyermekünkből, inkább erősségeire helyezzük a hangsúlyt! Tegyük lehetővé számára, hogy sikerélményei legyenek! Engedjük meg neki, hogy azzal is foglalkozhasson, amit szeret, amiben ügyes! Dicsérjük meg ezekért a dolgokért! Fontos, hogy kompetensnek érezhesse magát. Így szabadul meg szorongásaitól és válik képessé arra, hogy azokban a feladatokban is jobb teljesítményt nyújtson, amelyek iránt nem érez akkora affinitást.
Bagdy Emőke professzor asszony soraival zárom bejegyzésemet, melyek nagyszerűen rárímelnek a leírtakra: „Nem attól kap szárnyakat egy gyermek, hogy ott ülünk mellette, és a fejébe verjük a tananyagot, hanem attól, ha biztatjuk és engedjük. Minden gyerek tehetséges, csak hagyni kell kibontakozni, segíteni abban, hogy a benne rejlő tehetség kibontakozzon. Egy rossz orientáció kényszerzubbonyában vergődik a hazai pedagógia. Úgy tesz, mint a multik; kisajtol belőled mindent, és ha nem megy, alkalmatlannak minősít.”