A boldogságot mindenekelőtt érdemes megkülönböztetni a nála felszínesebb s mulandóbb jó közérzettől. Utóbbi az öröm vagy az elégedettség aktuális állapota, ami részben kellemes hatások, részben a magas energiaszint következtében áll elő. Habár alapvetően tünékeny minőségről van szó, jelentősége nem lebecsülendő, hiszen egyrészt fontos lelki töltőforrást jelent, másrészt megfelelő figyelmi-érzelmi fókusszal és gyakorlással szokássá, az életet meghatározó tartós mintázattá alakítható. Megfigyelhető például, hogy a rendszeresen sportoló, a világos célokat megfogalmazó, a kiterjedt szociális hálóval rendelkező vagy valamilyen magasabb szellemi rendezőelvben hinni és bízni tudó emberek többnyire jobban érzik és boldogabbnak vallják magukat, mint az ezen szempontok alapján negatív csoportba sorolható társaik. Az általános életmód és világszemlélet tehát nagymértékben meghatározza a boldogságszintet. Ám a kiteljesedettség érzése ennél mélyebb tapasztalás, és nem feltétlenül jár együtt a tartós jó közérzettel. A szellemi értelemben önmagát megvalósító embert nem a gondtalanság jellemzi, hanem sokkal inkább az egész lényét átható bölcs elégedettség, a nehézségek nyomásának is ellenálló benső béke. A kiteljesedett személy harmonikus és letisztult, de nem mindig vidám.

A jó közérzettől való megkülönböztetés érdekében szükséges megvizsgálni a gondolkodásmód és a boldogság viszonyát is. A jelenkor embere hajlamos a mentális aktivitás jelentőségét túlbecsülni az érzelmi működés rovására. Mivel a tudatosodás az egyén teljes lényének felemelkedését magában foglalja, a fejlődés pusztán elmével történő megközelítése rendkívül egyoldalúnak tekinthető. Az intelligencia önmagában igen gyenge hatásfokkal bír a boldogság szempontjából, sok okos ember akad el az életében. Az elme roppant kiművelt, a gondolkodás gyors, a logikai összefüggések felismerése kiváló, mégis megoldhatatlannak tűnő problémák merülnek fel az életvezetésben. Az intellektuális teljesítményhez hasonlóan a pozitív gondolat is üres és energiájában lefokozott mentális konstruktum csupán, amennyiben nincs mire ráépülnie a lelki struktúrában. E stabil bázist a személyiség pozitív irányultsága képezheti, ami a mentális aktivitásnál jóval mélyebb és átfogóbb, a csakrák szintjén működő energetikai meghatározottságként, az egyén általános lelki hangoltságaként írható le.

E pozitív lelki irányultságnak a legfontosabb jellemzője a létezés egészére kiterjedő derűs és elfogadó viszonyulás. A kiteljesedett ember képes a világ különböző dolgaiban, aspektusaiban meglátni a szépet, a jót, az értékeset, és ezért szeretettel fordul a környezetéhez. Amit mások gazként észlelnek, abban ő felfedezi a virágot vagy annak lehetőségét. Ez a szemlélet, a durva fizikai valóság jelenségei mögé tekintő kifinomult szellemi látásmód képezi a boldogság alapját. A boldog ember nem különleges körülmények között él, nem mást lát maga körül, mint a többiek, hanem ugyanazokra a dolgokra más szemmel néz. A jól ismert bölcsesség tehát igazolódni látszik: a boldogság nem a külső körülményekben, hanem az egyén benső világában rejlik.

Immár sok évre visszatekintő munkásságom egyik fő célja, hogy követőit ehhez a látásmódhoz hozzásegítse. A személyiségfejlesztés részben e szemléletformáláson keresztül képes emelni a boldogságszintet és elérhetővé tenni a kiteljesedettség élményét. Bízom benne, hogy tevékenységem számodra is hasznos útmutatót nyújt, kedves Olvasóm. Ha van kedved, írj hozzászólást és oszd meg az ezzel kapcsolatos tapasztalataidat.

Jómagam is fontos mérföldkőhöz érkeztem. Nem véletlen, hogy hosszas tervezés után éppen most született meg az a könyv, amely eddigi tapasztalataim sűrítményét tartalmazza. A mű elkészült, de a kiadására még néhány hónapot várni kell. Így megjelenése éppen pályafutásom 20. évfordulójára esik majd – jövőre lesz 20 éve ugyanis, hogy pszichológusi végzettséget szereztem. A munkatapasztalatok hatására ez idő alatt sokat változott a szemléletmódom, olyannyira, hogy ha újraolvasom egyik-másik régebbi írásomat, gyakran vitatkozom egykori önmagammal. Vannak dolgok, amelyeket ma már másképp látok, mint 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt. Mondok néhány példát.

A pályán eltöltött évek során egyre inkább az kristályosodott ki számomra, hogy az érzelmek a gondolatoknál jóval meghatározóbbak a személyiségműködés és a lelkiállapot szempontjából. Ez még akkor is így van, ha látszólag a negatív gondolatok okozzák a panaszokat. A szenvedés mélyebb oka jellemzően az érzelmi biztonság hiányában vagy törékenységében keresendő. Ezért olyan fontos a pszichológiában az érző énnel, azaz a belső gyermekkel való munka. Hasonlóképpen gyenge hatásfokúnak tűnik az értő ész a szervezetben végbemenő élettani folyamatokra gyakorolt befolyása tekintetében is. A segítő tevékenység során számtalanszor tapasztalom, hogy a puszta belátás nem eredményezi az életet megnehezítő energiablokkok és zsigeri szorongások kioldását. A fizikai testnek megvannak a maga törvényszerűségei, ezért olykor annak szintjén kell beavatkozni, bármennyire is értelmes az elme és emelkedett a lélek. A tudatosságnak és a vele szorosan összefüggő lelki harmóniának fontos eleme az az alázat is, amellyel az ember a fizikai korlátaihoz viszonyul.

Kellő introspekcióval, befelé figyeléssel talán Te is felismerheted, kedves olvasóm, hogy mi az, ami már régóta formálódik benned, ami már hosszabb ideje megszületni vágyik az életedben. De ha ez még tisztázatlan és ködös számodra, az sem baj, hiszen minden születést vajúdás előz meg. Az átalakulás megköveteli a reális szembenézést, a beidegződések felülvizsgálatát, az aktualitásukat vesztett régi dolgok elengedését, és azt a bátorságot is, ami az új úton való elinduláshoz szükséges. Ezért a változást bevezető időszak nehéz és elbizonytalanító lehet. A háttérben azonban már alakul a kiteljesedést támogató új minőség.

Kívánom, hogy a közeljövőben sikerüljön megvalósítanod mindazt, ami már régebb óta érlelődik benned. Minden új évre ígéretes kezdetként érdemes tekinteni, de 2026-ra ez fokozottan igaz.

Egyes negatív érzelmek akár jótékony hatásúak is lehetnek bizonyos esetekben, mások kifejezetten és szinte mindig ártóak.

Az első csoportba sorolható a szomorúság és a düh. Mindkettő az alapérzelmek közé tartozik, tehát megélésük időnként szükségszerű és természetes. Mégis sok ember viszolyog tőlük. A szomorúság hárítása ellehetetlenítheti a lelki sérülésekhez való tudatos kapcsolódást, ami begyógyulásuk ellenében hat. A problémák csak azáltal orvosolhatóak, hogy az egyén bátran és őszintén szembenéz velük. Az előlük való menekülés bármely formája, legyen az ködösítés, bagatellizálás vagy elviccelés, csak rögzíti vagy akár súlyosbítja őket. A szükséges konfrontáció és felelősségvállalás szomorúsággal, átmeneti depresszív állapottal járhat, de ez a megoldáshoz vezető egyetlen út. A düh megélése egyes emberek esetében azért lehet gyógyító hatású, mert sok neurotikus panasz eleve annak elfojtása következtében áll elő. A természetes impulzusok kifejezésének gyakori vagy állandó legátlása a feszültség bennrekedéséhez, belső felhalmozódásához vezet, ami hosszabb távon szorongásos tüneteket eredményezhet. Ilyenkor fontos teret adni a haragnak, amihez az illető személynek joga is van, hiszen alapérzelemként azt olykor minden ember átéli.

A második csoportba tartozik a félelem, a bűntudat és a szégyen. Közös jellemzőjük, hogy nagymértékben csökkentik az általános energiaszintet, miközben a gyógyuláshoz és a fejlődéshez szinte semmilyen módon nem járulnak hozzá. A félelemnek, mint alapérzelemnek, van funkciója, fontos szerepet játszik a védekezésben, a veszélyhelyzetek elkerülésében, így evolúciós szempontból hasznos. A modern nyugati ember életében azonban sokkal inkább az ártó oldala érvényesül. Gúzsba köti és megbénítja a belső gyermeket, aminek következtében az energiák áramlása elakad, a személy szorongóvá válik, figyelme és élettere beszűkül, az önérvényesítés képessége és az önmegvalósítás lehetősége nagymértékben csorbul. Legalább ennyire romboló hatású a bűntudat és a szégyen is. Mindkettő a belső kritikus személyiségrész hangját erősíti fel, aminek hatására az egyén önmaga ellen fordul. A kíméletlen önbántás hosszabb távon szintén tünetek és zavarok bázisává válhat, ezért a lelki egészség szempontjából különösen fontos a jóváhagyást és a megbocsátást, ezek folyományaként pedig az önszeretetet és az öngondoskodást lehetővé tevő empatikus attitűdnek a kialakítása.

Az ember sokat tehet önmagáért azáltal, hogy felismeri a negatív érzelmek esetleges pozitív hatásait, vagy ha azok ártó formáit magasabb szintű megfelelőjükbe át tudja fordítani. Ez utóbbi lehetőség még az egyértelműen károsító benső állapotok esetében is adott lehet. Példaként említhető a mardosó bűntudat helyett az építő lelkiismeret hangjára való hagyatkozás, ami ilyenformán már nem a terméketlen öndestrukciót generálja, hanem a lelki érlelődést támogatja. Ez a tudatos felnőtt énrész fejlesztése által érhető el, aki szembeszáll a belső kritikussal és megvédi a gyermeket, miközben a külvilághoz is etikus módon viszonyul. A terápiás munka ilyen és ehhez hasonló megküzdési módokat biztosíthat. Mindig az ember aktuális tudatszintje és működésmódja határozza meg megtapasztalásainak és megéléseinek a minőségét, a személyiségfejlődés egyik legfontosabb és legkedvezőbb hozadéka ennélfogva az, hogy általa az egyén magasabb oktávon, letisztultabb formában élheti meg az élményeit.

Ugyanilyen rugalmas kereteket biztosító, kiegyenlítődési potenciált rejtő tipizálás a csakraműködés alapján is lehetséges. A földet az éggel, az állatot az Istennel összekötő ember hét fő csakrája közül a három alsó elsősorban a fizikai világban való eredményes helytállást, a három felső pedig főként a szellemi kibontakozást szolgálja. Az animális ösztönösséget és az isteni tudatosság lehetőségét egyaránt magában hordozó ember legfőbb feladata, hogy e két nagyon különböző minőség találkozási pontjában önmagára találjon és kiteljesedjen. E kiegyenlítődés helyéül a keleti spirituális hagyomány a középen álló szívcsakrát jelöli meg, ami az összekapcsoló, egységesítő szerepet tölti be.

Mivel a duális világban élő ember kibillenésre, az egyensúlyi állapotból való kizökkenésre hajlamos, beszélhetünk túlnyomórészt alsó és felső csakrás típusról, attól függően, hogy hol mutatkozik fokozottabb energetikai aktivitás, azaz az egyén a humán minőség melyik oldalát éli meg jobban.

Az alsó csakrás ösztönösebb embertípust elsősorban az érzelmei és a szenvedélyei mozgatják. Mélyen belemerül élete bonyolult szövedékébe, örömeit és fájdalmait intenzíven éli meg, létének nem, vagy csak alig ad tágabb szellemi perspektívát. Figyelme elsősorban a földi világra irányul, energiáit főként az abban való érvényesülésre fordítja. Ennek következtében mind a siker, mind a sikertelenség nagy hatást gyakorol az életére, az énképére, a közérzetére. Nem érti meg vagy akár le is nézi azokat, akik a számára megfoghatatlan elveket és az elvont szellemi értékeket többre becsülik, mint a személyes érdekeket és a közvetlen élvezeteket. Evilági irányultsága miatt önmagára és a sorsára kiemelkedő intelligenciahányados birtokában sincs valódi rálátása. Voltaképpen erre különösebb igénye sincsen, pedig a holisztikus szemléletmód hiánya rengeteg buktatót rejt és sok problémát okoz számára. Úgy hiszi, fő célját, hogy jól érezze magát az életben, a szükségletei kielégítése által érheti el.

Ezzel szemben a felső csakrás embertípus inkább szellemi beállítottságú, aki általában átfogó képet igyekszik kialakítani önmagáról és a létezés egészéről. Esetében az anyagi világ iránti érdeklődés csekélyebb vagy akár teljesen hiányzik, ezért kevésbé is találja fel magát benne, számára az abban való helytállás nehézkesebb lehet. Életét jó esetben magasabb rendű célok szolgálatába állítja, rosszabb esetben terméketlen túlgondolkodás vagy céltalan sodródás jellemzi mindennapjait. Az előző típusnál filozofikusabb és etikusabb beállítottságú, ami viszont egyrészt jellegzetes szellemi gőgöt és megnyilvánuló vagy latens felsőbbrendűség-tudatot teremthet benne, másrészt a gyermeki spontaneitás és játékosság rovására mehet. Az animális eredettől való eltávolodás az ösztön- és érzelmi élet gátlását okozhatja, ami többek között gyökértelenségben, elidegenedésben, belső üresség élményben nyilvánulhat meg nála.

A legtöbb ember valamilyen mértékben elhajlik az egyik irányba és feladata a másik, a tőle távolabb álló pólus erősítése, végső soron pedig a kettő közötti egyensúly megteremtése. A fejlődés célja a kiteljesedett egyén, aki a humán természet egészlegességét megélve mind az anyagi, mind a szellemi síkon otthonosan érzi magát. Így teljesíti be az ember küldetését. Mindez a közép harmóniáját és bölcsességét hordozó szívcsakra megfelelő működését feltételezi, ami elsimítva az ellentéteket lehetővé teszi az (ön)elfogadást és a szeretet megélését.

Erről és az ember kiteljesedésének sok más vonatkozásáról és lehetőségéről is részletesen írok a könyvemben, amelynek megjelenése a korábbi tervekhez képest kissé később, a téli vagy a kora tavaszi időszakban várható.

Ferenc személyében egy békés természetű embert ismertem meg. Nyugodtnak tűnő külseje azonban zaklatott belső világot takart. A lelkületét elzáró falakon nem volt könnyű áthatolni, de bizalmának és együttműködésének köszönhetően ez mégis sikerült. Öröm volt elkísérni önismereti útján, melyet bejárva nemcsak tünetmentessé, de tudatosabbá és magabiztosabbá is vált. Köszönöm neki, hogy e közös utunk során szerzett tapasztalatait az olvasókkal is megosztja.

Problémám erős belső feszültséggel és állandósuló gyomorideggel indult. Mivel nagyjából 10 éve már volt egy hasonló szorongásos időszakom, ami nagyon megviselt, félni kezdtem attól, hogy ismét mélypontra jutok. Ez az ijedtség gerjesztette aztán a többi tünetet, mint a megőrüléstől, a pszichiátriai osztályra kerüléstől és a családom elvesztésétől való félelmet. Mindez megállíthatatlan kényszergondolatokat indított el, így végül már dolgozni sem tudtam. Egész nap egy téma járt a fejemben, úrrá lett rajtam a folytonos agyalás. Később a légzésemet figyeltem kényszeresen. Úgy éreztem, elveszítem önmagam, belőlem már soha nem lesz normális ember. A szorongásaim annyira lekötötték az energiáimat, hogy nem jutott érzelmi kapacitás a gyerekeimre, ami szintén nagyon megviselt, mert családcentrikus embernek tartom magam. Pszichiáterhez fordultam, aki gyógyszert írt fel, de sajnos nem használt. Pszichológusnál is jártam, aki azt mondta, nem tud rajtam segíteni, amitől végképp összeomlottam. Amikor úgy éreztem, hogy lejutottam a gödör aljára és muszáj valamit tennem magamért, minden maradék erőmet összegyűjtve úgy döntöttem, hogy történjen bármi, bemegyek dolgozni. Ennek a végső erőmozgósításnak hála, kicsit jobban lettem, nőtt az önbizalmam, mert sikeresen helyt tudtam állni a munkahelyemen. A tünetek azonban megmaradtak, továbbra is megkeserítették a mindennapjaimat, ezért úgy éreztem, szaksegítség nélkül nem tudok megküzdeni ezzel a helyzettel.

Ekkor találtam rá Bakos Adolf pszichológus weboldalára, és léptem vele kapcsolatba. Kezdetben bizonytalan voltam a munka sikerét illetően, mert az első hetekben nem tapasztaltam változást az állapotomban. Valószínűleg némi csodavárással kezdtem bele a folyamatba, a valóságban pedig csak nekem általánosnak tűnő beszélgetés folyt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nehezen nyíltam meg, mert nem vagyok bőbeszédű típus. De mivel már csak ebbe tudtam kapaszkodni, úgy döntöttem, kivárom, mire jutunk. Közben az állapotom hullámzó volt, hol kicsit jobban, hol kicsit rosszabbul éreztem magam.

Nagyjából 4-5 hónap elteltével kezdtem rálátni a belső működésemre. Azért igényelt ennyi időt, mert ehhez új irányból kellett megközelítenem önmagam. Lassan felismertem, hogy amit korábban rendszeretetnek és gerincességnek tartottam, az részben kényszerességre és merevségre való hajlam. Amikor felfedeztem magamban azt a megkövetelő és kritikus énrészt, amelynek addig nem voltam tudatában, a tüneteim is más megvilágításba kerültek. Tanulságos volt megtapasztalni, hogy milyen erős kontrollt gyakorol felettem és mennyi félelmet, bizonytalanságot és bántást okoz nekem ez a belső zsarnoknak nevezett részem. Minél jobban ráláttam, minél kevésbé azonosultam vele, annál inkább csökkent a hatalma. Ez önbizalmat adott. Az önmagamba vetett hitet erősítette és az önszeretetet mélyítette, hogy a munka során megismertem azt a bennem élő kisgyereket is, akinek a bizonytalanságai miatt korábban oly sokat szenvedtem, de akihez Adolf segítségével már oda tudtam fordulni és szükség esetén meg tudtam nyugtatni. Egyik emlékezetes élményem, amikor egy ijedt pillanatomban képzeletben spontán módon magamhoz öleltem ezt a gyereket, és azt mondtam neki, hogy „bármi lesz is, együtt átvészeljük valahogy”. Ez azonnal kiütötte a félelmet, varázslatos érzés volt. Az önismereti munka során több ilyen gyakorlatot végeztünk, melyeket aztán egyedül is alkalmazni tudtam.

A gyermeki énrészem biztonságérzetének növekedésével párhuzamosan egyre tisztábban láttam azt is, hogy nem fenyegetnek azok a veszélyek, amiktől korábban annyira féltem. A megőrüléstől való félelmemen sikerült túllépnem, beláttam, hogy ha a legnehezebb időszakaimban meg tudtam őrizni a viselkedésem feletti kontrollt, akkor ez a későbbiekben sem okozhat problémát. Ebben a gondolkodás átkeretezését célzó tisztázó gyakorlatok is segítettek. A terápiás folyamatot összességében hullámzóan éltem meg, voltak hetek, amikor nagyon jól belendültek a dolgok, máskor meg hetekig úgy éreztem, hogy egy helyben toporgunk. Mindvégig reményt és erőt adott azonban, hogy visszatekintve észlelhető volt a változás.

Miután a szorongásos tüneteim szinte teljesen megszűntek, és a gyógyszereket is sikerült elhagynom, úgy döntöttem, elengedem a segítő kezet és egyedül folytatom az utam. Mindennap eszembe jut a múlt, a régi reflexek most is működnek, a gondolatok még mindig sokszor okoznak ijedtséget, de már túl tudok lépni rajtuk. Megtanultam, hogy nem kell ellenállni a bennem végbemenő spontán folyamatoknak, megengedhetem magamnak a félelmeket és az elbizonytalanodásokat is, és szerencsére már megvan az a belső biztonságom, ami lehetővé teszi ezek elfogadását. Korábban a visszaeséstől való irtózásom jelentette a legnagyobb problémát számomra, de pont ennek a biztonságérzetnek köszönhetően most már úgy érzem, ez a veszély nem fenyeget többé, a jövőben képes leszek úrrá lenni az állapotaimon.

Hálával igyekszem visszagondolni a mögöttem álló nehéz időszakra, mert ezt a fejlődést neki köszönhetem. A szorongásra beszűkült látásmód elhiteti az emberrel, hogy nincs kiút, de ez nem igaz. Ilyenkor sokat segíthet egy külső szem, aki másféle megközelítésből látja a dolgokat, és így meg tudja mutatni a kivezető utat. És szerencsére ez a másfajta szemléletmód idővel elsajátítható és továbbvihető.

• Érzelmi elbizonytalanítás

A kis Nóra nagyon sokat szenved anyja folyton változó viselkedése miatt, akinek szeretetteljes és bántó megnyilvánulásai gyorsan, szinte követhetetlenül váltják egymást. Olykor lágy hangon szól hozzá és megöleli, máskor különösebb kiváltó ok nélkül felcsattan és ellöki magától. Ennek következtében Nóra nem érti, anyja mit vár el tőle, az ellentmondásos kommunikációjával teljesen összezavarja és elbizonytalanítja. Sosem tudhatja, mi történik a következő percben, ami szorongást és kiszolgáltatottság érzést szül benne. Néha úgy érzi, ennél már az is jobb lenne, ha anyja mindig haragudna rá.

A bejósolhatatlan viszonyulás okozta érzelmi rángatás különösen a szoros emberi kapcsolatokban romboló hatású, mert a kiszámíthatatlanság szorongást és félelmet kelt az áldozatban. Mivel nem képes eligazodni a másik ember viselkedésén, ellehetetlenül a biztonság és a bizalom megélése, ami más kapcsolataira is károsan hathat. A történések befolyásolására való képtelenség a tehetetlenség élményéhez vezet, ami hosszabb távon tüneteket is okozhat. A súlyos pszichés zavarok kialakulása szempontjából a tisztázatlan helyzetek akár ártalmasabbak is lehetnek, mint az egyértelmű bántás, mert az alkalmazkodás lehetőségének hiányában a személyiségstruktúra stabilitásának megingásához vezethetnek. Többnyire maga a bántalmazó is mély érzelmi sérülésekkel élő instabil személyiség. A megoldást a határok következetes kijelölése és a tudatos érzelmi távolságtartás jelentheti, ami azonban sokszor csak külső útmutatás és támogatás mellett tud megvalósulni.

• Viccnek álcázott sértegetés

Tibor munkatársai élcelődésének céltáblája. Egyre kellemetlenebbnek érzi a gyakori ugratást, de annak humoros formája miatt bizonytalan sértettsége jogosságában. Lehetséges, hogy csak túl érzékeny, nem kellene a szívére vennie, gondolja sokszor. Nem akar a társaságban ünneprontó lenni, túl komolynak tűnni, ezért kelletlenül, de inkább ő is nevet az ízléstelen poénokon. Amikor pedig végül mégis kifakad, kollégái a „csak vicceltünk” hárítással elbagatellizálják a dolgot és hisztisnek kiáltják ki, akinek nincs humorérzéke. Tibor úgy érzi, ilyenkor még nevetségesebbé válik, ezért inkább visszafogja magát és igyekszik partnerként működni, ami által lényegében részt vesz a többiek gonosz játékában.

A humor köntösébe bújtatott sértegetés különösen manipulatív és nehezen kezelhető formája az érzelmi bántalmazásnak, mert nem egyenes, megtévesztő jellege miatt fokozottan játszmaképző. Alattomos módon az ember természetes társas szükségleteivel él vissza, és az önértékelést kikezdve az elbizonytalanítás által fejti ki ártó hatását. Megnehezíti a védekezést, hogy olyan helyzetbe hozza az áldozatot, hogy bármit tesz, az ellene fordítható, kifigurázható, komolytalanná alakítható. A manipuláció leleplezése és nyílt konfrontációval történő kioltása a játszmából való kilépés által érhető el. Ez határozott önfelvállalást igényel, ami a személyiségfejlődés folyamán kibontakoztatandó és elmélyítendő képesség.

• Érzelmi zsarolás

Mártát nagyon megviseli, hogy a tágabb családban mindenki igényének eleget kell tennie, miközben úgy érzi, az ő szükségleteivel senki sem törődik. Szeretne több időt tölteni a férjével és a gyerekeivel, de bűntudat mardossa, hogy így elhanyagolja idős szüleit, akik elvárják, hogy velük foglalkozzon. Sok konfliktus származik a családban abból, hogy alkalmazkodása ellenére is csak félig tud jelen lenni mindkét helyen. Férje nyomására elhatározza, hogy végre a sarkára áll és közli a szüleivel, hogy az idei karácsonyt külön ünneplik. Anyja a hír hallatára elszomorodik, és csak annyit mond: „Persze, véletlenül sem akarunk zavarni, majdcsak kibírjuk már ezt a kis hátralevő időt egyedül…”

Az érzelmi zsarolás különösen alattomos módja lehet a bántalmazásnak, mert a kötődést felhasználva, a szeretetre hivatkozva manipulálja az egyént. Alapvetően játszmaképző, és akkor is lelki szenvedést okoz, ha a zsarolót nem a rosszindulat vezérli. Többnyire bűntudatkeltéssel köti meg a másik embert és fosztja meg szabadságától, autonómiájától. Alkalmazója zsarnokként működik, még ha nem is tud róla. A megoldást a helyzetre való tudatos rálátás és a játszmából való kilépés jelentheti.

• Áldozathibáztatás

A tízéves Dani sokat szenved az iskolában. Társai folyamatosan piszkálják, csúfolják, terrorizálják. Egyedül kevés és gyenge ahhoz, hogy az egész osztállyal szembeszálljon. Ezért segítséget kér a tanítótól, aki azzal hárítja el magától az ügyet, hogy bizonyára nem ok nélkül közösítik ki a többiek. Ezután a szüleihez fordul támogatásért, de náluk sem talál megértésre. Apja elmeséli neki, hogy ő milyen bátor gyerek volt, és elvárja tőle, hogy ne legyen ilyen anyámasszony katonája. Danika egyedül marad a problémájával, és lassan ő maga is elhiszi, hogy vele van baj.

Ha az áldozat arra kényszerül, hogy hosszabb ideig a kiszolgáltatott élethelyzetben maradjon, ha semmiféle segítséget nem kap, az a tanult tehetetlenség állapotát teremtheti meg nála, aminek következtében az élet további nehézségeinek kezelésére is képtelenné válhat. Amennyiben még hibáztatják is az előállt szituáció miatt, az még súlyosabb rombolást végez az önértékelésében. A rosszaság és selejtesség tudata oda vezethet, hogy felmentve az agresszort, önmaga ellen fordul. A gyermekkor különösen érzékeny időszak ilyen szempontból. A felnőtt ember bizonyos mértékben és tekintetben mindig felelős az élethelyzetéért, de ez nem jelenti azt, hogy mások ártó cselekedetei és inkorrekt viselkedése felett szemet kellene hunyni. A reális szemléletmód és önértékelés bázisán álló tisztázó konfrontáció lehet a megoldás kulcsa.

Az érzelmi bántalmazás további két gyakori formájáról a folytatásban írok majd.

2013 júniusában nagy lelkesedéssel indítottam el, és bár hosszú távra terveztem, akkor még nem láthattam előre, hogy mi lesz a sorsa. Az elért eredmény Nektek is köszönhető, hűséges olvasóknak, akik kitartottatok mellette. Hálás vagyok a követésért. Több, mint 350 cikk és számos sikertörténet született ez idő alatt. Nagyon sok óra munkája és még több órányi konzultációs munka tapasztalata van ebben az anyagban. Kezdettől fogva arra törekedtem, hogy azokat a témákat dolgozzam fel, amelyek a benyomásaim alapján a leginkább érdeklik és érintik a gyógyulás és kiteljesedés lehetőségeit kereső olvasót.

A másik fő törekvésem az volt, hogy írásaimban az embert holisztikus módon ragadjam meg, hogy annak lélektani és transzcendens vetületeit egyaránt bemutassam. Így a blog kezdettől fogva hidat képez a pszichológia és a spiritualitás között, teljes emberképet kínálva az olvasóknak. Mivel már az elindításakor szembesültem azzal, hogy milyen sokan szenvednek pánikszerű és kényszeres jellegű panaszoktól, ennek a területnek több írást is szenteltem. A legtöbb cikk azonban a szorongás általános jellemzőit vette górcső alá, hiszen az bizonyos mértékig mindenki esetében releváns témának számít. Ide sorolhatók be a sikertörténetek is, amelyek rendszerint az olvasók körében is sikert aratnak, hiszen a személyes esetekkel való könnyebb azonosulás miatt ezek talán közvetlenebb módon tudnak a lélekhez szólni, mint az általános témaismertető cikkek. Köszönöm még egyszer azoknak a korábbi klienseimnek, akik tanulságos történetük megosztásával még értékesebbé tették a blogot.

Az elmúlt tizenkét évben jómagam is sokat változtam. Aki most e sorokat írja, sok szempontból más ember, mint aki 2013 nyarán a weboldalt útjára indította. Ezt nem csupán a képzéseimnek köszönhetem, az elmúlt bő évtizedben végzett konzultációs és alkotói tevékenység is formált, fejlesztett, alakított. Azt gondolom, ez a fejlődés az írásaimban is tükröződik. Talán nem véletlen, hogy mostanra ért be bennem igazán a könyvírás gondolata, amit néhány hónapja már beharangoztam a blogban. Nos, a könyv azóta lényegében elkészült, de még finomítás, csiszolgatás alatt áll. Ennek befejezése és a kiadói munkálatok elvégzése után jelenhet meg – reményeim szerint még idén. Mindazon témák, melyeket a blogban az elmúlt tizenkét évben érintettem, újragondolva, összerendezve és mélyebben kifejtve köszönnek majd vissza a kötet lapjain. Úgy hiszem, eddigi életművem kiváló összefoglalása lesz ez a könyv.

És ha már mérföldkőhöz érkeztem, ezt az időszakot terveim szerint online tevékenységem átalakítására is felhasználom. A honlap már régen megért a felújításra, így valószínűleg a blog is változni fog. Mindez az elkövetkező fél-egy évben várható. Bárhogyan alakul is a jövő, valamilyen formában a továbbiakban is támaszuk kívánok lenni azoknak, akik igényt tartanak a munkásságomra.

A gyermeki én változékony, szeszélyes, olykor titokzatos, nehezen kiismerhető oldala a személyiségnek. Ő a reflexek, az ösztönök, az érzelmek, a hangulatok, a sémák, a tudattalan lelki mélységek hordozója. Egyszer az egyik, máskor a másik arcát mutatja. Több terápiás megközelítés is aktívan dolgozik vele, hiszen állapota a lelki jóllét szempontjából kulcsfontosságú. Némi leegyszerűsítéssel három fő típusa különböztethető meg.

Destruktív gyermek. Az animális evolúciós örökségét megélő és kifejező típus, akit elsősorban a nyers életösztön vezérel. Önző, primitív, szocializálatlan és sokszor pusztító. Gátlástalanságában gyakran átlép bizonyos határokat. A mindennapi életben jellemzően dühös, dacos vagy szélsőségesen elkényeztetett gyermekként jelenik meg.

Sérülékeny gyermek. Az érzékeny, szorongásra hajlamos ember lelkületét meghatározó típus, amely a gyermeki lét kiszolgáltatottságát és védtelenségét tükrözi. Sok sebet hordoz magában. Visszafogottság, rejtőzködés és esetleg csendes, elfojtott lázongás jellemzi. Megnyilvánulási formái a bizonytalan, félénk, szégyenlős, ijedt, szomorú, magányos, elhagyott, árva gyermek. A szorongó típus annyira gyakori és jelentős, hogy korábban egy hosszabb előadást is szenteltem a témának, ami itt tekinthető meg.

Boldog gyermek. Az adott pillanatot a maga teljességében megélő, ártatlan és könnyed típus, a derűs életérzés képviselője. A világra nyitott, felszabadultságában énközpontú, kíváncsi, fantáziadús, pajkos és naiv gyermeki tisztaság énállapota. Főbb altípusai szerint lehet vidám, játékos és kreatív.

Potenciálisan minden ember mindhárom típust magában hordozza, de egymáshoz viszonyított megnyilvánulási erejük és gyakoriságuk egyénfüggő. Valamelyikük jellemzően domináns a személy belső világában. A személyiségfejlődés egyik célja, hogy ez mindinkább a boldog gyermek legyen. Ebben igyekszik segíteni a pszichológiai munka.

Mindenekelőtt fontos megkülönböztetni a magányosság érzésétől, amelyhez többnyire szenvedés és az elhagyatottság élménye társul. Az egyedüllét ezzel szemben sokszor kifejezetten vágyott és önként vállalt állapot. Remek lehetőséget teremt a mélyebb önvizsgálatra, az introspekcióra, az egyént ért behatások átgondolására, rendszerezésére és feldolgozására. Ennek megfelelően pihenésre és érzelmi munkára egyaránt alkalmas. E tekintetben hasonlóságot mutat a pszichés jólléthez szintén nélkülözhetetlen álommunkával, azzal a lényeges különbséggel, hogy éber és tudatos élményfeldolgozásra ad lehetőséget. Ehhez a folytonos információáramlással és alkalmazkodással járó társas helyzetek nem biztosítanak megfelelő terepet. Így az ezektől való időleges visszavonulás az egyénnek a saját mélyebb énjével való kapcsolatát segít megerősíteni, ami az ép személyiségműködés egyik alapfeltétele.

Az önmagunkhoz való kapcsolódás azonban nemcsak a belső rend kialakítása szempontjából lényeges, hanem az önazonosság-tudat elmélyítése révén az autonómiának is a talapzatát adja. Az autonómia biztosíthatja a külvilággal szembeni ellenálló képességet, az egészséges énhatárok felállítását, a káros befolyások kiszűrését lehetővé tevő pszichés önvédelmet. Másként fogalmazva, ez a lelki immunitás alapja. A tudatos ember viszonylag harmonikus kapcsolatot tart fenn a külvilággal, de mindeközben a szabadságát biztosító függetlenségét is megőrzi, ezért önálló véleményalkotásra és életvezetésre képes.

Az egyedülléttel összefüggő esetleges problémák hátterében többnyire éppen a belső autonómia hiányosságai állnak. Az önmagát gyengének, alkalmatlannak vagy kiszolgáltatottnak megélő ember sokszor a világtól való menekülés lehetőségét látja az egyedüllét nyújtotta biztonságban. Mások éppen ezért félnek egyedül maradni. A védekezésből történő bezárulás bizonyos fokig megkímélheti ugyan az egyént a feszültségkeltő külső hatásoktól, ám ugyanakkor felerősítheti a belső félelmeket. Gyakran tapasztalható jelenség ez például azoknál a magányosan élő idős embereknél, akiknek a fő kapcsolata a külvilággal a televízió. Életkortól függetlenül elmondható azonban, hogy az élő kapcsolattartás túlzott meglazulása vagy teljes hiánya nem teszi lehetővé a gondolatok és érzelmek valósággal való összevetését és ezáltal ellenőrzését, az egyén a saját belső világának jelzéseire van utalva, ezért ez az állapot akár enyhébb vagy súlyosabb depresszió, szorongás vagy paranoid eltévelyedés bázisává is válhat. Talán ebben mutatkozik meg a legszemléletesebben, hogy milyen nagyfokú védelmező és megtartó erővel bír a közösséghez való tartozás, az ember természetes társas szükségleteinek a kielégülése.

A pszichés jóllét és a hatékony személyiségműködés érdekében tehát szükség van mind az egyedül, mind pedig a másokkal töltött minőségi időre. A cél e tekintetben is az egyensúly beállítása és fenntartása. Hogy ez az egyes személy esetében pontosan hol van és mit jelent, az egyénfüggő, a választ a tudatos ember e kérdésekre csak saját bensőjében lelheti meg.