„Kezdem azt gondolni, hogy nem az a lényeg, mennyire szeretünk valakit, hanem az, hogy mivé válunk a kapcsolatban.” (ismeretlen)
Azt szoktam mondani, hogy a jó közérzetnek hat tartópillére van, hat olyan életterület, amelyen ha viszonylagos rend van, akkor nagy baj már nem lehet. Egyik ezek közül az emberi kapcsolatok területe. Az ember társas lényként igényli mások közelségét, figyelmét, szeretetét. A tartósan rossz közérzet, a depresszió hátterében sok esetben éppen ezek hiánya áll. Ez tehát mindenképpen olyan téma, amellyel pszichológusként foglalkoznom kell a blogomban.
Sokféle emberi kapcsolatunk van, de természetesen megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a családi és házastársi viszonyok. Ha ezek rendben vannak, az nagy lelkierőt biztosít az egyén számára, és így az élet más területein felmerülő nehézségeket is könnyebben kezeli. Problémák esetén azonban ennek az ellenkezője is igaz: a rossz házastársi kapcsolat nagyon sok energiát emészt fel. A házassági krízisnek sok oka lehet, általánosságban nehéz feldolgozni a témát. A pszichológiai segítségnyújtásra egyéni vagy párterápia keretében van lehetőség.
Néhány dologról azonban mindenképpen szólni szeretnék. Az egyik az, hogy a házasság a lélek iskolája. A másik emberrel való tartós együttélés ugyanis a szeretet és az összetartozás élménye mellett számos megoldandó feladatot is hoz az életünkbe. Az esetleges nehézségeket abból a célból kapjuk, hogy fejlődjünk általuk. Éppen ezért nem helyeslem azt a manapság egyre elterjedtebb hozzáállást, hogy a legkisebb probléma felmerülése esetén azonnal a válást fontolgatjuk. Azok az emberek, akik az „igazit” keresve újabbnál újabb házasságokban próbálnak szerencsét, elkeseredetten tapasztalják, hogy valami furcsa oknál fogva mindenkivel hasonlóan alakul a kapcsolatuk. „Én mindig ilyeneket fogok ki…” – hangzik a panasz ilyenkor. Hiába váltunk ugyanis társat, – ha a leckét nem tanultuk meg, ha önmagunkon nem változtattunk, akkor újra meg újra ugyanazt a helyzetet fogjuk bevonzani, illetve megteremteni.
Semmiképpen sem azon az állásponton vagyok, hogy mindenáron maradjunk benne olyan kapcsolatokban, amelyek nem jól működnek. Ha a helyzet megérett rá, válni kell. Nem érdemes hosszú éveken keresztül eltűrni egy olyan állapotot, amelyben rosszul érezzük magunkat. Viszont az fontos, hogy felismerjük, a problémáinkat valamiképpen mi okoztuk, a tapasztalatokból vonjuk le a tanulságokat, és törekedjünk arra, hogy egy következő kapcsolatban már ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. Sok embernek rossz szokása, hogy a házastársát hibáztatja a megromlott viszony miatt, pedig mindenki a saját szerencséjének és szerencsétlenségének a kovácsa. Ez a hozzáállás a személyes felelősségvállalás lényege, ami nélkül a lelki fejlődés igencsak lassú és fájdalmas folyamat.
A mára meglehetősen szabadossá vált életvitel ellenére is vannak olyan emberek, akik a hagyományos értékrend merev képviselőiként úgy gondolják, a házasság egész életre kell, hogy szóljon, és semmilyen körülmények között sem szabad kilépni belőle. Ezzel a felfogással azért sem értek egyet, mert igaz ugyan, hogy a problémákat mi hozzuk létre és a fejlődésünkhöz szükséges tudást el kell sajátítanunk, csakhogy előfordul néha, hogy a közös feladat végeztével új (akár egyéni) utakon kell(ene) elindulnunk. Nagyon sok ember úgy érzi, hogy házassága üressé és értelmetlenné vált, és sem erő, sem akarat nincs arra, hogy párjával egy kis színt vigyenek bele. Ilyen esetben lehetséges, hogy az előlátott közös feladatot elvégezték, és nincs tovább dolguk egymással. És azt is fontos megjegyeznem, hogy bár az emberi erkölcsök értelmében súlyosan elítélendő, ha valaki házasságban élve talál másik társat magának, a sors másfajta szabályok szerint működik. Bizonyos esetekben a lelki fejlődés szempontjából az lehet a helyes döntés, ha a személy kilép a házasságból, és egy más minőségű életet kezd új társával. Mi, emberek, nem látunk bele a sors szövevényes rendszerébe, ezért is nagy baj, hogy olyan gyakran elhamarkodottan ítélkezünk egymás felett.
Ilyen esetekben természetesen felmerül az a kérdés is, hogy a gyermekek mennyire szenvedik meg a család széthullását. Sokan éppen rájuk való tekintettel maradnak benne egy régóta rossz házasságban. Meggyőződésem, hogy a gyermek személyiségfejlődése szempontjából sokkal előnyösebb, ha a szülők békében elválnak és kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatot tartanak fenn egymással, mint ha együtt maradnak és marakodnak. A szülők lelkiállapota meghatározza csemetéjükét is, hiszen ő is átveszi a családi rezgéseket. Azt vallom, hogy azzal tehetjük gyermekünkért a legtöbbet, ha mi magunk boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk, és ha ezt különélve könnyebben el tudjuk érni, akkor érdemes fontolóra venni a válást.