„Hogyan óvhatunk meg egy vízcseppet a kiszáradástól? Ha visszaengedjük a tengerbe.” (Szamszára című film)
Egy pszichológus vagy egy orvos sok évig tanul, mire diplomáját megszerzi. Közben számos elméletet és módszert elsajátít, melyeket későbbi munkája során alkalmazhat. Legtöbbször ezek nagyszerűen működnek. Vannak olyan esetek azonban, amikor már nem elegendőek. Kell valami plusz, valami más jellegű, a tudomány számára értelmezhetetlen többlet. Valami, ami a földi világunkon túlmutat. Egy ponton túl ugyanis a tudomány nem képes további támaszt nyújtani. Ekkor azt az embernek már önmagában kell megtalálnia. Egy holisztikus szemléletű pszichológus, amilyennek magamat is vallom, útmutatásával ebben tud igazán segíteni.
Számos olyan kliensem van, aki évek vagy évtizedek óta húzódó problémával vagy betegséggel küzd. Időközben több segítőhöz és gyógyítóhoz eljutottak, sokféle módszert kipróbáltak, de egyik sem vált be igazán. Amikor ugyanis az ember problémái abból az ősszorongásból fakadnak, hogy léte véges, hogy kiszolgáltatottja a külső körülményeknek, a világ eseményeinek, mert nem tudja kontrollálni azokat, akkor a tudomány nem képes megnyugtató perspektívát nyújtani számára. Nem is lehet képes rá, hiszen az anyagba süllyedt ember, akinek önmagát megéli, valóban halandó, az élet alakulására nagyon korlátozott befolyással bíró biológiai lény. Ez az a pont, ahol a tudomány már nem nyújthat megfelelő segítséget, és a problémáink megoldásához egy magasabb szellemi síkra kell lépnünk.
A világ és az ember gondolkodásmódja az utóbbi időben, különösen 2012 vége óta, rohamosan változik. Ez a pszichológusi munkában is jól észlelhető. Elindult egy globális átalakulási folyamat, ami kezdetben nagy felfordulást okozhat ugyan, de végső soron pozitív változásokat hoz. Felismerve, hogy lelki problémáit az anyag szintjén nem tudja megoldani, egyre több ember fordul a spiritualitás irányába. Ébredezőben a világ. Ehhez a tudatosodási folyamathoz igyekszem hozzájárulni munkásságommal jómagam is.
Az embert furcsa kettősség határozza meg: egyrészt biológiai-szociális lény (ego), másrészt szellemi entitás (önvaló). Az önvaló a szellemünk, a valódi önmagunk, ami a reinkarnációs láncolatban újra meg újra testet ölt. Az ego pedig az aktuális megtestesüléssel való azonosulás, az a szerep, amit az önvaló az adott életben eljátszik. Az ember igazi tragédiája az, hogy leszületésével „megfeledkezik” szellemi minőségéről, és az anyagba süllyedt egóval azonosítja magát. Azt hiszi, hogy ő a halandó ember. Olyan ez, mint ha a színész annyira belefeledkezne a drámába, amit játszik, hogy azt hinné, ő tulajdonképpen a megformált karakter. Ez az azonosulás okozza az összes problémánkat, hiszen a halhatatlan énjét fel nem ismerő ember sérülékeny és kiszolgáltatott, a sorsát kontrollálni képtelen, és végső soron halálra ítélt lényként éli meg önmagát. Ez mélységes szorongást okoz a lélekben. Ha alaposan megvizsgáljuk, minden szenvedésünk mélyén a halálfélelmet találjuk. Erre a legősibb félelmünkre vezethető vissza minden problémánk, pszichés zavarunk és szervi betegségünk. Vagyis voltaképpen arra, hogy az ember képtelen ráébredni, hogy ő a teremtő színész, aki a saját darabját játssza kedve szerint, és beleazonosul a szerepébe, amitől az nehézkessé és kényszeressé válik. Az egész reinkarnációs folyamatnak egyetlen végső célja van: hogy a szellem felismerje önmagát. Ezt az önmagára eszmélést nevezzük megvilágosodásnak.
Testet öltése pillanatában úgy válik ki a lélek az isteni egységből, ahogy egy vízcsepp a tengerből. Belőle való, minőségében vele azonos, csak formailag más: saját határai lesznek. Elkülönül, és már nem tengerként, hanem cseppként éli meg önmagát. Ilyen az emberi ego is, ami az „egység”ből kiszakadva („kétség”beesve) éppen olyan kiszolgáltatottá válik a különböző hatásoknak, mint a vízből kivált csepp, amely bármikor kiszáradhat. Ahhoz, hogy ez ne következhessen be, a cseppnek újra el kell veszítenie határait, át kell adnia magát az egységnek, amelyből származik, fel kell oldódnia a tengerben. Az analógia jól szemlélteti, hogy miként óvhatja meg magát a lélek is attól, hogy „kiszáradjon”.
Mert tulajdonképpen ennek a veszélyét érzi minden hangulati és szorongásos zavarban szenvedő ember is. És hiszem, hogy egyetlen végső megoldás létezik: az isteni egységnek – melynek földi világunk is része – való könnyed és boldog önátadás. Az élet természetes áramlásába való belesimulás, annak a laza megengedése, hogy legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Az „itt és most” elfogadása és vidám megélése. Sok esetben csak ez hozhat valódi gyógyulást.
A következő cikkemben folytatni fogom a téma elemzését, és arról írok majd, hogy melyek azok a pszichés problémák, amik hátterében a túlzottan erős, merev ego húzódik meg.