Cikkem folytatásaként néhány olyan gondolatot szeretnék megosztani, amelyek segíthetnek átértékelni a szorongás örökölhetőségével kapcsolatos nézeteinket. Írok arról is, hogy miként oldhatjuk fel magunkban a szüleink által belénk oltott nemkívánatos érzelmeket, beállítódást, gondolkodásmódot.
A személyes felelősségvállalás ebben a kérdésben is döntő fontosságú. Amíg a szüleinket hibáztatjuk negatív vonásaink miatt, vagy akár csak teljes mértékben az öröklődésnek tulajdonítjuk azokat, nem tudunk változni és változtatni. Determináltnak tartott állapotokon nem lehet változtatni, hiszen eleve elrendeltnek, rögzítettnek és örökkévalónak éljük meg őket. Ilyen perspektívából nézve úgy tűnik, mintha lennének szerencsésebb és kevésbé szerencsés emberek – aki jó helyre született, az jól járt, aki nem, az „úgy járt”. Csak magasabb szellemi dimenzióból megközelítve érthetjük meg, hogy semmi sem véletlenül történik; a lélek útja ok-okozatok sűrű szövedékén át vezet. A vonzás törvénye, melynek értelmében a rezgésmintázatunknak megfelelő, azzal szinkronban levő embereket és helyzeteket vonzzuk be az életünkbe, nemcsak a földi síkon működik, hanem a magasabb szférákban is. Ennek megfelelően, az anya és a piciny magzatba zuhanó lélek között kell lennie valamiféle azonosságnak, szellemi rokonságnak, hogy egymásra találhassanak. Eszerint a szorongó anya által szült ember az előző életeiben megszerzett tapasztalatai alapján valamiképpen kapcsolódik a szorongással összefüggő élményekhez, dolga van azokkal. Spirituális szemszögből vizsgálva tehát felesleges a szüleinket hibáztatnunk a „rossz örökség” miatt, hiszen egy magasabb dimenzióban mi magunk választottuk őket, mégpedig azért, mert az a földi közeg volt a legideálisabb a lélek továbbfejlődéséhez. Ebből a megközelítésből kiindulva már vállalni tudjuk a felelősséget életünkért, és nem elszenvedjük, hanem kreatívan megéljük azt.
A másik segítő gondolatsor, melyet megosztok veled, szintén azon a tézisen alapszik, hogy az életünkben előálló helyzetek mindegyike lelki fejlődésünket szolgálja, így végső soron a problematikusnak megélt szituációk is lehetőségként értelmezhetőek. Minden embernek megvan a saját útja, és bármennyire is szeretnénk segíteni neki, azt nem járhatjuk be helyette. Nem vehetjük el tőle a megtapasztalás általi fejlődés lehetőségét. Ebből a nézőpontból már talán érthetővé válik, hogy miért nem kell(ene) gyermekeinkkel vagy szüleinkkel együtt szenvednünk, átvennünk az ő problémáikat, szorongásaikat. Azok is értük vannak, nem ellenük. Lehetőségeink szerint segíthetünk nekik, de a szenvedésükben nem kell osztoznunk.
Azokat a klienseimet, akik hajlamosak átvenni szüleik problémáit, mindig a tárgyilagos helyzetértékelésre biztatom. Azt tanácsolom nekik, hogy próbálják meg racionálisan szemlélni a szituációt: tud-e az adott helyzetben valódi, hatékony segítséget nyújtani. Ha igen, tegye meg! Ez lehet egy jó szó, ölelés, biztatás is. Átvállalnia a szülő problémáját, és vele együtt szenvednie azonban nem kell. Ezzel nem segítene neki, önmagának viszont ártana. Ez a tárgyilagos, racionális megközelítés alapozza meg a szülőkről való leválási folyamatot is, ami szükséges ahhoz, hogy a felnőtté érett ember az önállóság útjára lépve a saját életprogramját teljesítse be, és ne azt, amit a szülei jelöltek ki számára.
A pszichológiai tanácsadás során egy egyszerű megszüntető rituálét is szoktam ajánlani azoknak a klienseimnek, akik a felmenőiktől átvett szorongásoktól, félelmektől szenvednek. Ha úgy érzed, te is hordozol magadban olyan negatív lelki programokat, melyek a szülői minták követése révén alakultak ki benned, végezd el! Írd össze egy papírlapra a rossz örökséget, ami akadályoz a kiegyensúlyozott életvezetésben: a szülőktől eredő negatív gondolatokat, érzelmeket, szokásokat. Amikor már teljes a lista, gyújts egy gyertyát, és a lángjánál égesd el a lapot. Nézd végig, ahogy a papírlap elég, majd a végén mondd ki hangosan a következő mondatot: „Szeretettel elengedem ezt a sok belső akadályt, ezek nem az enyémek, nincs szükségem rájuk, és helyettük befogadom a vidámságot, a nyugalmat, a pozitív életerőt.”