A szorongás félelemmé akar válni

Egyik alapvető igényünk, hogy megértsük a világ dolgait, az élet eseményeit, mert ezáltal nagyobb kontrollt tudunk gyakorolni felettük. A nehézségeket is könnyebben viseljük, ha úgy látjuk, hogy van értelmük, valamilyen célt szolgálnak. Ennek megfelelően a legnagyobb kihívást azok a helyzetek jelentik számunkra, amelyeket nem értünk, melyekre nincs rálátásunk és magyarázatunk, és ezáltal a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését keltik bennünk. A racionalitás támpontjai olyan fogódzókat jelentenek tehát, melyek nélkül veszélybe kerülhet a lelki egyensúlyunk.

A szorongás éppen azért okoz annyi problémát, mert nehezen megfogható és értelmezhető jellege miatt kicsúszik a racionális kontroll alól. A szorongás olyan általános rossz állapot, amely többnyire váratlanul kerít hatalmába bennünket, melynek nem tudjuk a pontos okát, és emiatt az ellenszerét sem ismerjük. Valamiféle szabadon lebegő, kiismerhetetlen lidérc, ami kísért minket, és védtelennek, tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben. Mivel azonban biztonságérzetünk érdekében igényeljük azt, hogy értelmes magyarázatot találjunk a jelenségekre, ezt a beazonosíthatatlan rossz lelkiállapotot igyekszünk valamilyen jól meghatározható formához kötni – így jön létre a félelem. A félelem abban különbözik a szorongástól, hogy konkrét tárgya van. Meg tudjuk mondani, hogy mitől félünk, és mivel tárgyhoz, jelenséghez kötött, védekezni is jobban tudunk ellene, hiszen a kiváltóját elkerülhetjük vagy harcba szállhatunk vele. Így elérjük, hogy legalább részben fenntarthatjuk kontroll-, és ezáltal biztonságérzetünket. Az ismert veszély kezelhetőbbnek tűnik, mint az ismeretlen rém. A szorongás tehát tárgyat keres magának, amin megtapadhat, tulajdonképpen félelemmé akar válni, mert az a psziché számára egy feldolgozhatóbb állapot.

Ennek a lelki törvényszerűségnek tudható be a szorongásra hajlamos ember tüneteinek változatossága és változékonysága. Praxisomban gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy egyik félelmet egy másik váltja fel, a korábbi elmúlik, de a következőnek adja át a helyét. Ez annak a jele, hogy a szorongás változatlanul jelen van, és újabb tárgyat keres magának. Jó példa erre a hipochondria, amikor a kliens hol egyik, hol másik szerve megbetegedésétől retteg, vagy a kényszeresség esete, amikor a gondolatok például zavaró szexuális tartalmukat veszítve esetleg ijesztő agresszív jellegűvé válnak. A félelem tárgya és megnyilvánulása tehát változó, a probléma hátterében álló szorongás megléte viszont állandó. Ennek belátása, tudatosítása segíthet abban, hogy az illető személy felismerje, félelmei önmaga által kreált mumusok, melyek voltaképpen veszélytelenek, és az ezek előli menekülés helyett végre a valós okkal, a szorongással kezdjen el konstruktív módon foglalkozni.

Ebben segíthetnek az önismereti utak és a terápiák, melyek lehetővé teszik a szorongás hátterének feltárását, és e kellemetlen állapotnak az oldását. Az okok jellemzően a gyermekkorban gyökereznek (lásd az ezt megelőző háromrészes cikkemet), abban az életszakaszban, amikor még a racionális kontroll és szűrés nem áll oly mértékben rendelkezésünkre, mint felnőttként, ezért a traumatikus történések közvetlenül az emocionális apparátusra hatnak. A gyermek elsősorban érzelmi lény, aki nem rendelkezik azokkal a megküzdő stratégiákkal, amelyekkel a felnőtt ember, ezért kiszolgáltatottabb az emóciókra ható benyomásokkal szemben is. Ez a részünk belső gyermekként mindvégig velünk marad, így felnőttként is hordozzuk a korai életkorban átélt élmények lenyomatát, ám ezek a megfelelő szaksegítséget igénybe véve szerencsére oldhatók, korrigálhatók az élet során.

Konklúzióként tehát elmondható, hogy félelmeink a racionális ész (ha úgy tetszik, az „agyalás”) termékei, melyeket mi teremtünk meg magunknak, és valós, objektívan létező veszélyt nem hordoznak. Ezek csupán a szorongás lecsapódásai, konkrét tárgyhoz vagy jelenséghez való kapcsolódásai – voltaképpen az értelmet kereső elme működésének következményei. A félelmek ebből a szempontból vizsgálva ártalmatlan pszichés konstruktumok, ne velük foglalkozzunk, inkább tudatosan igyekezzünk változtatni azon a szorongásos személyiségi alapon, amelynek bázisán ezek megteremtődnek és beérlelődnek. Ehhez nyújt segítséget az önismereti munka.