Megoldandó problémák és elhordozandó terhek

A harmonikus és minőségi élet egyik alapfeltétele, hogy képesek legyünk felmerülő problémáink kezelésére és megoldására. De vajon tényleges probléma-e mindaz, amit annak érzünk, és feladatunk-e megoldani minden nehézséget? Mivel valamennyiünk életének kardinális kérdései ezek, fontosnak tartottam szentelni egy írást a témának.

Mindenekelőtt fontos elkülönítenünk a valóst a valótlantól, a reálisan létezőt az elképzelttől. Nagyon sok „problémánk” csupán előrevetített félelem, „mi lesz, ha…” típusú aggodalmaskodás, amelynek ilyen módon nincs, és nem is lehet megoldása. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb szorongásos zavarral küzdő ember gondjainak nagy része ilyen fikciónak tekinthető. Ennek kivédésében sokat segíthet a tisztázás, az objektív rálátás, amelyhez többek között ebben a régi kétrészes cikkemben (1., 2.) nyújtok segítséget.

Fontos felismernünk azonban azt is, hogy a szüntelen aggodalmaskodás sokszor nagyon is valóságos, mélyen meghúzódó problémánkra adott öntudatlan, áttételes válaszként jelenik meg. Ilyenkor helyettesítő funkciója van: megéljük a belső kiegyensúlyozatlanságot, de mivel nem vagyunk képesek szembenézni valós problémáinkkal, azok feszültségét kivetítjük az ego számára befogadhatóbb ügyekre és helyzetekre. A mélylélektani megközelítés szerint neurotikus tüneteink a valós szenvedést helyettesítik. Ilyen értelemben mindig érdemes a szorongásokkal teli gondolataink mélyére nézni. A megfelelő önanalízis eredményeként például kiderülhet, hogy a folyton az egészségéért aggódó ember valójában az érzelmi elhanyagoltság és szeretetlenség érzésétől szenved, és a hipochondriára való hajlama egyfajta tudattalan, kerülő utakon megnyilvánuló öndédelgetés, a valós igény betöltésére tett kétségbeesett próbálkozás, lelki pótlék.

Az eddigiekből is látható, hogy már a problémáink meghatározása, beazonosítása is viszonylag nagyfokú tudatosságot igényel. Talán még inkább így van ez akkor, amikor abban kell döntésre jutnunk, hogy egy adott valós nehézség vajon megoldandó probléma-e vagy elhordozandó teher. Életünk során olykor találkozunk olyan kihívásokkal, amelyeket nem lehet, vagy nem érdemes kivédeni, elhárítani. De hogyan ismerhetjük fel ezeket a helyzeteket, és különíthetjük el a megoldást igénylőktől? Azt gondolom, ez az emberlét egyik legnehezebb kérdése, amely már igen magas szintű tudatosságot és sorsismeretet követel meg tőlünk. Vannak olyan állapotok, amelyek egyértelműen az elhordozandó terhek kategóriájába tartoznak, ilyenek például azok a velünk született, vagy az élet során szerzett testi-szellemi jellegek, netán károsodások, melyek visszafordíthatatlanok, emberi beavatkozással korrigálhatatlanok. Léteznek azonban kevésbé nyilvánvaló helyzetek is. Nagyon sok nő küzd például a fogamzásképtelenség problémájával. Ilyen esetben vajon a gyermekvállalás nehézsége megoldandó probléma, és érdemes mindent megtenni a várandósság érdekében, vagy a gyermektelenség olyan elhordozandó karmikus feladat, amelyet el kellene fogadni? Vagy nézzünk egy másik példát! Ha egy fiatal férfi számára komoly nehézségekbe ütközik a vágyott zenei karrier befutása, akkor érdemes-e még nagyobb erőket mozgósítania a cél érdekében, vagy helyesebb megbékélnie azzal, hogy sorsszerű életútja valamilyen polgári foglalkozás irányába vezet? Nagyon nehéz kérdések ezek, melyekre nincs általános válasz, azokat mindenkinek önmagából kell merítenie. Mivel minden emberi sors egyéni, ami az egyik személy számára üdvös választás, az a másik esetében tévút lehet. Már csak ezért is óvakodnunk kellene attól, hogy könnyelmű tanácsokat osztogassunk egymásnak.

Meggyőződésem, hogy életünk egyik legnagyobb kihívása annak meghatározása, hogy egy számunkra nehezen elfogadható helyzet megoldandó probléma vagy elhordozandó teher-e. Minél nyitottabbak vagyunk bensőnk jelzéseire, az ún. belső hangra, annál könnyebben boldogulunk ezzel a nehéz feladattal. A kettő közötti fő megkülönböztető jel a lélek csendes jóváhagyása. Az elhordozandó teher onnan ismerhető fel, hogy még ha keresztnek érezzük is, van egy olyan mélyen gyökerező, egész lényünket átható alapérzésünk vele kapcsolatban, hogy „jól van ez így”. A megoldandó problémák esetében ez nincs meg, sőt, ennek az ellenkezője van, a szűnni nem akaró belső elégedetlenség és nyomás, amely változtatásra sarkall. A legfőbb nehezítő körülmény az, hogy az elme akár ellentétesen is működhet, mint a belső bizonyosság: egónk fő eszköze, az eszünk, elhitetheti velünk, hogy meg kell változtatni, amit nem kell, és bele kell törődni abba, ami aktív közbelépést kívánna meg tőlünk. A jelenkor emberének egyik legnagyobb kihívása és feladata, hogy képessé váljon az ego és a benső szellem hangjának megkülönböztetésére, és önmagát az utóbbi vezetésére tudja bízni. Ehhez – ahogy már jeleztem – kétségtelenül magas szintű önismeretre és tudatosságra van szükség.