A cikk első részében tisztáztuk, hogy nincs valódi változás felelősségvállalás nélkül. Csak akkor tudunk meghaladni egy állapotot, ha már szembenéztünk vele, levontuk a tanulságokat és felismertük benne a magunk szerepét és feladatát. Azáltal, hogy ezt megtesszük, némileg a problematika fölé emelkedünk, aminek következtében az megszelídül, átalakul. A tudatosodás és a felelősségvállalás önmagában véve is gyógyír, hiszen a valódi változás belül történik meg, majd innen sugárzik ki külső világunkra. Ha ráadásul döntést is hozunk és az új következetes építésébe kezdünk, akkor a változás szükségszerűen végbemegy és bekövetkezik a gyógyulás.
Mindez azonban nem történik meg, ha nem belső forrásból kívánjuk működtetni a folyamatot, ha gyógyulásunk mozgató erejét kívülre helyezzük. Ebben az esetben nem vállalunk személyes felelősséget a helyzetünkért. Kiesünk teremtő középpontunkból, saját létünk perifériájára helyezkedünk, az üresen maradt centrumba pedig mást állítunk, valamit vagy valakit, amitől/akitől a változást várjuk. Ez a legtöbb esetben valamilyen külső történés, terápiás módszer vagy egy személy: élettárs, szülő, barát, szakember… Ez egy kisiklott állapotot eredményez; kissé ahhoz hasonló, mint amikor egy guruló kerék elveszíti stabil középpontját, ezért a továbbgördülés nehézkessé és bizonytalanná válik. A felelősségvállalás azt jelenti, hogy helyreállítjuk az egyenletes továbbhaladáshoz szükséges megtartó középponti erőt, ahelyett, hogy pótolni igyekeznénk azt valami (vagy valaki!) mással.
A valódi segítő nem halat ad, hanem horgászni tanít meg; egy munkáját felelősen végző pszichológus abban segíti kliensét, hogy az megtalálja saját középpontját, ahonnan irányíthatja életét. Az elterjedt tévhittel ellentétben a szakember nem gyógyít, hanem páciense öngyógyítását teszi lehetővé azáltal, hogy visszatükröz, szembesít, tudatosodásra késztet, irányt mutat. Mivel valóban segítő, és nem „megoldó”, csak azzal a kliensével tud hatékonyan dolgozni, aki felelősséget vállal saját állapotáért. Aki azt gondolja, hogy elég szakemberhez fordulnia, majd tőle és a módszerétől várni a változást, az megpróbálja átruházni a felelősséget – abba a bizonyos centrumba, önmaga helyére, mást akar állítani. Így viszont semmilyen probléma nem oldható meg, hiszen nehézségeink éppen azért vannak, hogy tanuljunk belőlük és fejlődjünk általuk, ezért hárításuk, a kibúvók és a könnyebb utak keresése óhatatlanul kudarchoz vezet.
Most két olyan felelősséghárításra tett kísérletet szeretnék leleplezni, melyekkel pszichológusi munkám során gyakran találkozom, ám amelyek hárítás jellegét többnyire az érintett kliens sem ismeri fel.
Az egyik ilyen jelenség, amikor a szakemberhez forduló személy a különböző módszerektől, bizonyos technikák mechanikus alkalmazásától várja a gyógyulást. Kissé úgy tekint a pszichológusra, mint például egy vízszerelőre szokás, aki meghatározott típusú működési zavarok elhárítására szakosodott, így hát elvárható, hogy jól ismerje és eredményesen alkalmazza azokat a módszereket, amelyekkel az adott probléma megoldható. Az ilyen párhuzamba állítás azért helytelen, mert a vízszerelő élettelen tárgyakkal dolgozik, a pszichológus viszont érző és gondolkodó emberekkel. A szerelő egyoldalúan hat tevékenysége tárgyára, a lelki segítő munkájának eredménye viszont két ember kapcsolódásának dinamikájától függ. Pszichológiai módszerektől egyszerűen nem várhatunk el olyan mechanikus és bejósolható működést, mint amilyet az egzakt tudományok területén megszoktunk. Ráadásul, sokan a kellemetlen változtatás kényszere alóli kibújás lehetőségét látják a pszichológussal való konzultációban és a szorongásoldó technikák alkalmazásában: például ahelyett, hogy nem működő házasságán dolgozna, inkább közérzetjavító módszerekhez fordul a személy, hogy ily módon oldja a házassága generálta feszültséget. Ilyen esetekben a technikák egyértelműen a feladat előli menekülést hivatottak szolgálni, ezért nem is vezethetnek valódi és tartós állapotjavuláshoz.
A felelősséghárítás egy másik formája, amikor a kliens nem életét aktívan alakító emberként, hanem sorsa elszenvedőjeként éli meg önmagát. Az ehhez szükséges tehetetlenségtudatot gyakran az elfojtott trauma képzete szolgáltatja. Habár a pszichológia sokféle irányzatot foglal magában, a laikusok körében a pszichoanalitikus megközelítés a legismertebb, amely szerint a pszichés zavarok okai a múltban elszenvedett, elfojtott, fel nem dolgozott traumák. Ennek a freudi örökségnek köszönhetően a pszichológushoz forduló kliensek jelentős hányadának meggyőződése, hogy lelki problémáinak megoldásához felszínre kell hozni elszenvedett sérelmeit, fel kell tárni a mélybe süllyedt okokat, amire szakismeret hiányában ő természetesen nem képes, ez a szakember dolga. Ez a hozzáállás éppen ezért nagyon kedvez a felelősséghárításnak. A kliens úgy gondolja, neki csupán meg kell találnia a megfelelő pszichológust és el kell járnia hozzá, a többi nem rajta múlik. Nem vitatom, hogy léteznek olyan pszichés zavarok, amelyek múltbéli traumákra vezethetőek vissza, de ez korántsem olyan általános, mint ahogy sokan gondolják, a lelki problémák nagyobb részét a jelenben hozzuk létre és tartjuk fenn. Éppen ezért a megoldást sem a múlt hosszadalmas analízisében látom, hanem sokkal inkább a tudatosodásban és rossz beidegződéseink megváltoztatásában, amihez viszont jövőorientációra, valamint a kliens felelősség- és aktív szerepvállalására van szükség. Úgy látszik, a 20. század eleji nagynevű pszichológusok elfelejtették, amire pedig már az ókori görög filozófus, Szókratész is rámutatott: „A változás titka az, hogy az energiáidat nem arra fókuszálod, hogy harcolsz a régivel, hanem arra, hogy építed az újat.”