„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor)
Írásaimban gyakran használom a „tudatosság” kifejezést. Mivel talán nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy mit értek e fogalom alatt, elhatároztam, hogy szentelek a témának egy hosszabb cikket. Mivel a tudatosság fejlődésünk alfája és omegája, fontos, hogy tisztázzuk a mibenlétét. A könnyebb megértés érdekében azonban kissé távolabbról kell kezdenem a tárgyalását.
Az ősi spirituális tanok és a mai modern transzperszonális pszichológia egyaránt többdimenziós entitásnak tekinti az embert. Múlt és jelen, kelet és nyugat, spiritualitás és tudomány áldásos találkozása ez a közös szemléletmód. Az anyagi síkon megnyilvánuló testünkben él valaki, akit önmagunknak vallunk – ez a személyiségünk. Gyermekkorunkban beleazonosultunk egy szerepbe, ami a serdülő-, majd felnőttkorban megerősödött, stabilizálódott. Ennek következtében el tudjuk mondani magunkról, hogy mi a nevünk, a foglalkozásunk, a lakóhelyünk, a családi állapotunk, milyen érdeklődési területeink, múltbéli emlékeink, jövőbeni terveink vannak stb., stb. Ez mind hozzánk tartozik, mindezen tudatos ismeretek összessége határozza meg, hogy kinek valljuk önmagunkat. A pszichológia azonban ennél jóval többnek tekinti az embert. A laikusok által is eléggé ismert pszichoanalitikus irányzat bevezette a tudattalan fogalmát, amely lépésével nyíltan hirdette: az emberi természetnek vannak ismeretlen, rejtett rétegei is. Sigmund Freud ezeket énünk sötét, tudat alatti szintjein vélte felfedezni, és úgy tartotta, hogy itt lakoznak többek között elfojtott tartalmaink, melyek sokszor a humánus tudatunknál alantasabb, animális minőséggel bírnak. Legismertebb tanítványa, Carl Gustav Jung később árnyékszemélyiségnek nevezte el tudattalanunknak ezen részét.
Jungnak azonban ennél nagyobb érdemei is vannak. Ő volt talán az első nagynevű pszichológus, aki a tudomány és a spiritualitás ötvözésére törekedett. Ez az integrációt célzó szemléletmód később a transzperszonális pszichológiában csúcsosodott ki igazán, elsősorban Abraham Maslow, Roberto Assagioli és Ken Wilber munkássága nyomán. A megközelítés azt az álláspontot képviseli, miszerint az embernek nemcsak tudatos és tudat alatti dimenziói vannak, hanem tudaton túliak, ha úgy tetszik, „tudat felettiek” is. Maga a transzperszonális elnevezés is azt jelenti, hogy személy(iség)en túli. Ezen a ponton találkozik a pszichológia azokkal az ősi spirituális tanokkal, melyek az emberi létet valami nálánál hatalmasabbnak a kiáradásaként és levetüléseként értelmezik. Eszerint létezik az énünknek egy olyan része, ami a racionális elménk számára hozzáférhetetlen (tehát ilyen értelemben tudattalan), ám nem az animális ösztönökkel teli sötét lelki mélységekbe húz le bennünket, hanem éppen ellenkezőleg: a sugárzó magasságba emel azáltal, hogy fejlődésre, önmegvalósításra, sőt önmeghaladásra sarkall. Ez a dimenziónk tehát nem alantasabb a tudatosan megélt személyiségünknél, hanem éppen hogy sokkal nemesebb, dicsőbb, magasztosabb. Nem más ez, mint a részünket képező isteni szikra, fénysugár, az Abszolútum egy paránya, amely létélményünk esszenciáját, a „vagyok” élményét adja. Maga a tiszta tudatosság, ami sokkal fényesebb, mélyebb és kiterjedőbb, mint a személyiségünkben gyökerező, és ezáltal korlátok közé szorított és lefokozott racionális tudatunk. Éppen ennek a lefokozottságnak a következtében nem ismerjük fel ezt a tökéletesebb önmagunkat; a személyiségünkbe való beleazonosulással vastag páncélt növesztettünk magunk köré, az Egységtől való elkülönültségnek olyan megmerevedett hitrendszerét tettük magunkévá, hogy képtelenek vagyunk túllépni az így felállított korlátainkon, és beletágulni ebbe az énünknek sokkal nagyobb, fényesebb és szabadabb valóságába.
Ez a minket béklyóba kötő személyiség az ego; szellemünk, az isteni szikra pedig az Önvaló. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra! Az „ego” kifejezést többféle értelemben szokás használni, ami félreértésekre, sőt nézeteltérésekre, vitákra ad(hat) okot. Minden esetben a kiforrott személyiségünket jelenti, azt a szerepet, amibe szocializációnk során beleazonosultunk, akinek jelenleg valljuk magunkat. A félreértéseket és vitákat ennek az entitásnak az eltérő definiálása, megítélése okozza. Amennyiben ugyanis az egót olyan „kötőanyagnak” tekintjük, ami a szellemet (az Önvalót) az anyagi valóságunkhoz kapcsolja egy földi élet erejéig, akkor nélkülözhetetlennek kell minősítenünk, hiszen nélküle nem lenne stabil önazonosság-tudatunk, szétesnénk. Ez történik a legsúlyosabb pszichotikus kórképek esetében, például a skizofréniában. Ha azonban az egót olyan megcsontosodott, betokosodott énfogalomnak tekintjük, ami az Önvalóhoz való közeledésünknek (és így végső soron annak felismerésének, azaz a megvilágosodásnak) az útjában áll, teljesen ellehetetlenítve azt, akkor már negatív megítélést kell kapnia. Müller Péter, Eckhart Tolle és többnyire jómagam is ez utóbbi értelemben használjuk az „ego” kifejezést, ezért hangsúlyozzuk meghaladásának fontosságát.
Most érkeztünk el a kérdés megválaszolásához. Mi a tudatosság? Meggyőződésem szerint annak a hosszadalmas, inkarnációkon átívelő ébredési folyamatnak a célja, amely folyamat során a mindenkori személyiségünkkel, egónkkal, racionális elménkkel közelítünk önmagunk örök és kiapadhatatlan létforrásához, az Önvalóhoz. A tudatosodás tehát voltaképpen nem más, mint közeledés saját bensőnkhöz, az isteni mag(unk)hoz. Amikor a tudatosság fontosságát említem, mindig ilyen értelemben használom a fogalmat, soha nem a racionális elme működését értem alatta.
Mivel fejlődési-érlelődési-ébredési folyamatról van szó, nyilvánvaló, hogy a végcélhoz vezető utat szakaszokra oszthatjuk fel, a tudatosságnak különböző szintjei vannak, de erről már a cikk második részében írok majd.