„A krízis kétesélyes: vagy rombol, vagy épít, de benne rejlik a változás esélye és ígérete.” (Bagdy Emőke)
A pozitív pszichológia álláspontja szerint a krízisek is értünk vannak, nem ellenünk, de hogy a bennük rejlő lehetőséget felismerhessük, esetleg szemléletváltásra van szükségünk. Maladaptív szokásaink, beidegződéseink, gondolkodás- és viselkedésmintáink ugyanazon hibáink folytonos ismétlésére hajlamosítanak bennünket, ami sorsunk alakulásának szempontjából nézve egyértelműen negatív jelenség. Ha áttekinted eddigi életed, kedves olvasóm, valószínűleg felfedezel benne néhány stabilan fennálló vagy vissza-visszatérő önsorsrontó mintázatot. Vannak, akik a sötét gondolatoktól nem tudnak szabadulni, mások mindig áldozatszerepben találják magukat, és akadnak olyanok is, akik folyton azzal szembesülnek, hogy mindenki elhagyja őket, senkiben sem bízhatnak. Vajon a puszta balszerencsének tudhatók be ezek a konzisztens negatív élmények, vagy valamiképpen mi tartjuk fenn, illetve állítjuk elő újra meg újra azokat a helyzeteket, amelyek ezeket a keserű tapasztalatokat szolgáltatják számunkra? Akár a pszichológia tudományához, akár a spirituális bölcselethez fordulunk ezzel a kérdéssel, a válasz mindkét esetben ugyanaz: az ember, vagy ha úgy tetszik, a lélek teremti meg önnön valóságát, így ahhoz, hogy életkörülményeink javulhassanak, előbb belül kell változnunk. Ezt célozza meg a személyiség- és önismeretfejlesztés, mélyebb szinten pedig a pszichoterápia és a spirituális gyakorlás.
Az átlagember figyelmének fókuszába azonban ezek rendszerint csak akkor kerülnek be, ha egy súlyos problémával szembesül, ha elakad az életében vagy tünetek alakulnak ki nála. Ilyenkor a probléma, az elakadás és a tünetek egyrészt az addigi önsorsrontó működésmód jelölői, másrészt a változásra sarkalló tényezők, kényszerek. Ezt a kényszerű állapotot éljük meg krízisként. Ha tehát másfajta szempontból tekintünk rá, a krízist így is definiálhatjuk: az életünket károsító és/vagy blokkoló pszichés beidegződések és viselkedésmódok elhagyására, meghaladására alkalmas időszak, lehetőség.
A lelki válság tehát pozitív értelemben a fejlődés motorja. Azért van rá szükség, mert az ember ritkán változtat, ha erre nem kényszerül rá. Könnyebb és kényelmesebb újra meg újra elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint változni. A régi működésmód, ha diszfunkcionális is, de legalább már ismerős, megszokott, bejáratott; olajozottan, szinte automatikusan üzemel, nem kell hozzá különösebb odafigyelés és erőfeszítés. Ezzel szemben a változáshoz energiákat kell mozgósítanunk magunkban. Nos, éppen ezt indítja be a krízis azáltal, hogy fenntarthatatlanná teszi a már aktualitását vesztett állapotot, és kizökkent bennünket a komfortzónánkból. A kényszerhelyzet következtében nagyon kellemetlen, de a benne rejlő fejlődési lehetőség miatt roppant hasznos lehet életünkben a krízis időszaka. Ahogy a cikk elején álló idézet is kifejezi: azért rombol, hogy ezáltal helyet csináljon az újnak, a jobbnak, a teljesebbnek.
„A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező” – állítja Murakami Haruki japán író. Mivel az ego ragaszkodik a megszokotthoz, még akkor is, ha az akadályozza a kiteljesedést, a régivel való szakítás szinte mindig együtt jár némi fájdalommal. Olyan érzés ez sokszor, mintha kitépne az élet belőlünk egy részt. Ez az élmény földi létünk természetes velejárója, mint ahogy a gyász is, amikor elveszítünk egy szeretett személyt. A szenvedés azonban más minőség, azt tudatlanságból vesszük magunkra olyankor, amikor nem látjuk a krízisben rejlő lehetőséget. A szenvedést az okozza, hogy ragaszkodunk ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy a dolgoknak másként kellene lenniük, mint ahogy vannak, és nem fogadjuk el a valóságot, ha az nem felel meg elvárásainknak. A szenvedés tehát ebben az értelemben a dolgok természetes alakulásával szembeni ellenállás, küzdelem, és ebből kifolyólag felesleges, értelmetlen és hiábavaló. A fájdalom hajtóerőt biztosít, ami által alkalmas arra, hogy továbblendítsen bennünket az életben, a szenvedés viszont csak megköti és felemészti energiáinkat. A lelki egyensúly szempontjából roppant fontos tehát, hogy kríziseinket jól kezeljük, hogy meglássuk bennük a fejlődési potenciált, és az általuk kiváltott fájdalmat ne alakítsuk át szenvedéssé.
Van olyan időminőség, amikor a krízis valószínűsége nagyobb, mint máskor. Ez egyaránt igaz egyéni és globális szinten. Az egyes ember életében meghatározhatók azok az időszakok, amikor a változás esedékessé válik, de ugyanígy van ez a társadalmak és az egész emberiség esetében is. Utóbbi átalakulások természetesen visszahatnak az egyénre. Mivel jelenleg is egy mindannyiunkat érintő válságos időszakot élünk, a cikk második részében erről írok majd bővebben. Miért érzi manapság egyre több ember, hogy elakad, visszaesik, szorong, és milyen irányban keresendő a megoldás? Mire tanít, és milyen feladatot ró ránk a mostani nehéz időminőség? Erről írok legközelebb.