A kliensekkel végzett munkám során gyakran tapasztalom a saját igények, érdekek, vélemények kezelésének dilemmáját: felvállalni vagy feladni érdemes-e őket, ha esetleg a társas környezet nem támogatja azokat. Szabad-e a személyiségfejlődés útján járó embernek önmagára gondolnia, énközpontúnak lennie? Nem túlságosan „egós” és önző viselkedés-e ez? Vagy netán pont azzal követ-e el végzetes hibát, ha korlátlanul alkalmazkodik másokhoz? Hol húzódnak az önérvényesítés és az önfeladás egészséges határai? Joggal merülnek fel ezek a kérdések, hiszen az ember érzi, hogy bármely pólust válassza is, az lelki kibillentséget okoz, így egyik sem biztosítja számára a vágyott benső békét. De vajon létezik-e olyan megoldás, amely e téren képes egyensúlyt teremteni? Meggyőződésem, hogy igen, sőt éppen ez a kiegyenlítődés az élet egyik fő célja, de ehhez egyrészt érdemes magasabb perspektívából vizsgálni helyzetünket, másrészt fontos felismerni, hogy az egyensúlyteremtés mindig igen sok tapasztalatszerzést és tudati-érzelmi erőfeszítést igényel.
Az ember meghatározott és egyéni életfeladattal jön a világra. A vállalt sors megéléséhez szükség van az ego kialakulására és stabilizálódására, valamint az ennek bázisán kialakuló személyiség felvállalására és kifejezésére. Ez azonban semmiképpen sem önző és önmagába záruló énközpontúságot jelent, a fejlődés útja mindig az önmeghaladáson keresztül vezet. Az ember számára a legnagyobb kihívás, hogy önnön fontosságának tudatát harmonikusan összeegyeztesse az önmagán való túllépés képességével. A „megőrizve meghaladás” bravúrja ez, amelyen egész életében dolgozik.
Az embernek földi küldetése beteljesítéséhez egy-énné kell válnia, meg kell teremtenie a határait, magára kell vennie a sérülékenység keresztjét. A jézusi életút pontosan ezt példázza: az isteni minőséget magában hordozó lélek átmenetileg elhagyja szellemi otthonát, az Egység állapotát, és az anyagba zuhanva emberré lesz, hogy vállalt feladata elvégzésével hozzájáruljon az anyagi világ átfényesítéséhez és felemelkedéséhez. Minden földi halandó ittlétének célja, hogy önmaga tökéletesítése által részt vállaljon e közös szent ügy megvalósításában, még ha missziójának súlya, jelentősége el is marad a krisztusitól.
Mivel minden küldetés egyedi és megismételhetetlen, a hozzá kialakuló személyiségstruktúra is egyéni, az összes többitől különböző. Nagy igazság, hogy nincs két egyforma ember. A vállalt feladat csak akkor teljesíthető, ha a személy felvállalja önmagát és a sorsát, ha beáll a helyére. Az uniformizálás irányába ható társadalomban ehhez nagy erőre és bátorságra van szükség. Az egóvá válás sérülékennyé tesz, mégis ez az alapja annak, hogy az ember egyéniségének felvállalásával és kibontakoztatásával a nagy közös ügyhöz hozzájárulhasson. Fel kell nőnie a feladathoz, méltóvá kell válnia a küldetéséhez, amíg ez nem történik meg, addig energiáit önvédelmi stratégiái kidolgozására és működtetésére fogja fordítani, mint amilyen a kicsinység és gyengeség érzéséből fakadó szorongások enyhítésére vagy legyőzésére szolgáló túlkontrollálás és túlkompenzálás. Önmaga és sorsa érett felvállalásával, a helyére való beállással viszont nemcsak értelmet nyer az egóvá válás folyamata, de egyúttal annak meghaladása is kezdetét veszi, hiszen a belékódolt isteni törvény válik irányadóvá és követendővé az egyszer élő földi halandó kisszerű és önös céljai helyett.
Az embernek tehát fel kell építenie önmagát, hogy majd ezt a stabil egyéniséget isteni küldetésének szolgálatába állítsa. Ebben a folyamatban önfelvállalás és önmeghaladás, öntudat és alázat egyszerre van jelen – a tudatosodás útján sokszor éppen e két nagyon különböző minőségnek a harmonikus összeegyeztetése jelenti a legnagyobb kihívást, annak felismerése, hogy a két látszólag ellentétes pólus valójában Egy. Az ember azáltal lép túl önmagán, hogy igazán önmagává válik. Ennek útja igen kanyargós és rögös, és a célba érés sem garantált. Ezért az útkeresés időszakában a bevezetőben megfogalmazott kérdések óhatatlanul felmerülnek, a személyiségfejlődés eredményeként azonban eldöntendő jellegük indokolatlanná válhat.
A célbaérés miért nem lehet garantált mindenkinek?
Mert a ma élő átlagember nem tart azon a tudatszinten, amelyen az ego meghaladása lehetséges lenne. A legtöbb ember keresi, építi önmagát, de élete tele van bizonytalansággal, meghunyászkodással, elégedetlenséggel. Viszonylag kevesen élik meg az időskort derűs önátadással. Ettől függetlenül bizonyos szintig mindenki eljut a fejlődésben, és az is nagyon dicséretes és elismerendő.
De lehetséges igaz? Mi a legfontosabb amit ezért tenni kell?
Megérteni, hogy ez az egész miről szól. Emellett a tudatos személyiségfejlesztés mindig segít, de a fejlődés a való életben, a mindennapi apró-cseprő kihívások kezelésén keresztül zajlik. Hosszú vándorlás ez, és mindig csak egy bizonyos szakaszt tehetünk meg, de az elég is.