Az előző bejegyzésben láttuk, hogy az énképnek óriási hatása van személyiségünkre, sőt az életünkre is. Az énképen keresztül határozzuk meg önmagunkat, így minden gondolatunk, érzelmünk, cselekedetünk, megnyilvánulásunk azzal összhangban alakul.
Ennek megfelelően, az énkép minősége alapjaiban határozza meg lelkiállapotunkat és életünk irányát. A negatív vagy kiegyensúlyozatlan énkép áll sok esetben a lelki problémák és a pszichiátriai kórképek hátterében. És mivel azt is tudjuk már, hogy a negatív énkép éppúgy védi magát és éppoly nehezen megváltoztatható, mint a pozitív, ezért sem a páciens nincs könnyű helyzetben, sem az őt segítő szakember.
De miért is van ez így?
Biztosan Te is találkoztál már olyan emberekkel, akik úgy tűnt, önsorsrontó életet élnek, “önmaguk alatt vágják a fát”. Én pszichológusként sok olyan szorongó, depressziós emberrel kerülök kapcsolatba, akik bár azt mondják, hogy szeretnének egy kiegyensúlyozottabb új életet kezdeni, de a lelkük mélyén mintha furcsa örömöt találnának abban, hogy önmagukat áldozatként élhetik meg, elpanaszolhatják, hogy milyen szerencsétlenek, és ehhez az állapothoz ilyen módon egyfajta érdekük fűződik. Ahhoz, hogy ebből a lelki ingoványból kijöhessenek, előbb le kellene számolniuk a negatív énképükkel, amely nagyon nehéz, mert az megacélosodik az évek során. Mivel az ember az énképén keresztül határozza meg önmagát, annak lebontása és átalakítása kemény belső küzdelemmel jár, amit sokan nem tudnak vagy nem akarnak bevállalni.
Ebből következik, hogy a pszichológusi segítség, a pszichoterápia sikerének alapfeltétele az, hogy a páciens akarjon javítani helyzetén. Ez banális dolognak tűnhet, hiszen azt gondolnánk, hogy mindenki akar boldogabb és kiegyensúlyozottabb lenni. Nem így van. Sok ember azt szeretné, hogy a szakember olyan módon segítse őt ki a lelki hullámvölgyből, hogy neki közben ne kelljen erőt kifejtenie és átesnie olyan lelki változásokon, melyek számára kellemetlenek. Sajnos a kliens erős akarata és elhatározása nélkül nem megy. A pszichológus csak annak tud segíteni, aki maga is hajlandó segíteni magán. A jó közérzetért, a lelki harmóniáért sok esetben keményen meg kell dolgoznunk, azokat nem adhatja át nekünk egy másik ember, mint egy ajándékot.
Bizony, az “én nem vagyok jó semmire”, “nem értek semmihez”, “engem úgysem szeret senki”-féle lelkiállapotban benne maradni sokszor sokkal kényelmesebb, mint elhatározni, hogy talpra állunk. Ez utóbbi megköveteli, hogy felelősséget vállaljunk önmagunkért, az életünkért, és azt, hogy elhagyjuk a komfort zónánkat. Sok ember úgy érzi, hiába olyan vonzó a kiegyensúlyozott élet, ha ahhoz le kell mondania énképéről, és így egója egy fontos meghatározójáról. Inkább benne marad az önsajnálat és panaszkodás kényelmében és tovább ápolgatja sérülékeny énjét és negatív énképét.
A fenti gondolatok senkit sem kívánnak minősíteni, hiszen láttuk, hogy ez egy természetes emberi működésmód. A negatív énkép védi magát, mert élni akar. Viszont ahhoz, hogy az állapotunkon valóban javítani tudjunk, sok esetben le kell számolnunk vele. Ez hosszadalmas, fájdalmas és energiaigényes folyamat lehet. De csak így működik. A pszichológus segít, irányít, utat mutat, de az úton végigmenni nem tud a páciens helyett.
Hamarosan bővebben is fogok szólni arról, hogy mi a pszichológus szerepe, miként segíthet, és hogyan működik a terápia, de előtte azokról az életben eljátszott szerepeinkről írok majd, melyek szintén meghatározzák életünk alakulását, és amelyek az énképünk alapján kerülnek kiválasztásra.
Kedves Stresszdoki! Ezzel a bejegyzéseddel kapcsolatban lenne egy kérdésem. Édesapám, aki 65 éves, és egyedül él, éppen ebben a “negatív énkép”-ben létezik, már hosszú évek óta. Igyekszem segíteni neki, amire megkér, megteszem. Nemrég még pszichiáterhez is elkísértem, mert láttam, hogy magától nem menne el. Bejegyzésedet elolvasva felmerült bennem, hogy ezzel a segítségadással talán rontok a helyzetén, hisz így azt látja, hogy nem kell talpra állnia egyedül, mert van, aki megteszi helyette, és talán még erősítem is azt a “nekem már egyedül nem megy semmi”-érzést benne. Hogyan lehet/kell egy depressziós emberrel viselkednie a hozzátartozóinak? Hagyjam rá, hogy oldjon meg mindent egyedül? Válaszodat várom. Üdvözlettel: Judit
Kedves Judit!
Nyugodtan segíts édesapádnak bizonyos keretek között. A segítség mindenkinek jólesik, így ezáltal lelkiállapotát is javíthatod. Az, hogy első alkalommal elkísérted a szakemberhez, még belefér ebbe a keretbe. Ha számára fontos állapotának javulása (amely mint írtam, alapvető fontosságú), akkor a továbbiakban el fog járni maga is. Abban csak bízni tudok, hogy a pszichiáter nem csak gyógyszerekkel fogja majd tömni, hanem egyéb segítséget is ad, beszélget is vele, a lelkével is foglalkozik.
A fontos az lenne, hogy ne bánj vele gyerekként, aki egyedül tehetetlen, és minden apró dologban segítségre szorul, illetve ne engedd meg neki, hogy ezt a bánásmódot kiprovokálja belőled (ha egyáltalán szeretné). Úgy segíts neki, mint egy felnőtt embernek, aki alapjában véve felelős önmagáért! Ha ezzel a beállítódással segítesz, akkor nagyon nem nyúlhatsz mellé.
Érdemes lenne biztatni, hogy kicsit mozduljon ki, ismerkedjen, hogy csökkenjen a magányérzete. Erre lehetséges, hogy nem egyszerű rávenni, nagyon erőltetni nem is kell, de ha sikerülne elérni, akkor az sokat lendíthetne az állapotán. Egy párkapcsolat lenne a legjobb. Ha kapcsolatba lépni nem is akar másokkal, legalább menjen, sétáljon, nézelődjön, hogy lásson embereket!
Sőt, amennyiben nincs háziállata, de szereti a kutyákat, macskákat, papagájokat, akármit, akkor érdemes lenne beszerezni egy-két állatot. Sok magányos embernek sokat segít, ha van mellette valamilyen élőlény, akihez szólni lehet, gondozni lehet, és aki cserébe kimutatja háláját, szeretetét.
Kedves Stresszdoki!
Válaszodat nagyon köszönöm, és külön köszönöm a gyors reagálást!