Néhány napja arról írtam, hogy az állatoktól is tanulhatnánk egyet s mást. Persze az ember tudatosabb, szocializált lény, akinek egy rendkívül szerteágazó, bonyolult szabályrendszernek kell megfelelnie, nem viselkedhet egy állat könnyed egyszerűségével, ösztönösségével. A szabályokra szükségünk is van, hiszen ezek teremtik meg életünk szilárd alapját, kereteit. Ugyanakkor gúzsba is kötnek, uniformizálnak bennünket. A túlságosan erős szabályok megfosztják az embert nemcsak a szabadságától, de a valódi egyéniségétől is. Mit is értek ez alatt?
Amikor a gyermek megszületik és kiderül róla, hogy kisfiú vagy kislány, azonnal elvárásokkal találkozik. Egészen konkrét, kidolgozott nemi szerepeink vannak, melyeknek a cseperedő gyermeknek is meg kell felelnie. Ha kisfiú, akkor legyen erős és rátermett, ha kislány, akkor kedves és bájos. Később azt is megtanítjuk gyermekeinknek, hogy hogyan kell viselkednie a rokonokkal, szomszédokkal szemben. Az iskolában megtanulják, hogy a jó előmenetel a legfontosabb mérce, felnőttként a munkahelyen pedig azt, hogy milyennek kell lenniük ahhoz, hogy előléptetésre és fizetésemelésre számíthassanak. Ha belegondolunk, egész életünkben azt tanítják nekünk, hogy milyennek kellene lennünk. Még a média is részt vesz ebben, nem is másodhegedűsként! A reklámokból tudjuk, hogy ha nem vagyunk szépek, karcsúak és kirobbanóan energikusak, akkor labdába sem rúghatunk az életben.
Csoda-e ha ilyen körülmények között nagyon sok ember szenved önértékelési problémáktól? Hogyan érezhetné magát az iskolában ugyanolyan értékesnek egy rossz tanuló, mint egy jó, ha rendszeresen kudarcélményben van része? Hogyan lehetne elégedett önmagával egy előnytelen külsejű serdülő, ha a média folyton azt sugallja, hogy a tökéletes alakú és arcú modellekhez kellene hasonlítania? Hogyan lehetne stabil önbecsülése annak a multicégnél dolgozó fiatalembernek, akit elbocsátanak a munkahelyéről, mert képtelen arra, hogy napi tizenkét órán keresztül maximális teljesítményt nyújtson a még nagyobb profitszerzés érdekében?
Életünk tele van kimondott és kimondatlan elvárásokkal, és ha ezeknek nem tudunk megfelelni, akkor óhatatlanul a „nem vagy elég jó!” reakciót váltjuk ki környezetünkből. Fontos felismernünk azonban, hogy sohasem a külvilág reakciójával van gond, hanem azzal, ha ezt magunkra vesszük. Ha hagyjuk, hogy ez meghatározza önmagunkról alkotott képünket. Nem azzal van baj tehát, hogy a környezetünk inkompetensnek minősít bennünket, hanem azzal, ha ezt el is fogadjuk és önmagunkra is így tekintünk.
Nagyon nehéz kivonnunk magunkat az elvárások szorongató rendszeréből, de lelkünkben olykor muszáj megtennünk, ha nem dróton rángatott bábok módjára akarunk élni. Csak akkor lehetünk kiegyensúlyozottak, ha részben függetlenek tudunk maradni mások reakcióitól, ha nem környezetünk velünk szemben tanúsított viselkedése határozza meg azt, hogy milyennek látjuk és mennyire fogadjuk el önmagunkat.
A negatív önértékelés mindenféle lelki probléma alfája és ómegája. Képtelenség harmóniában élni a környezetünkkel, ha önmagunkkal sem tudunk. Harmónia pedig nincs önelfogadás nélkül. De miért jelent ez akkora nehézséget olyan sok ember számára? És miként lehet javítani az önértékelésünket? Erről írok majd a következő bejegyzésben.