Tavaly májusban a bennünk élő megfigyelőről tettem közzé egy kétrészes cikket (1., 2.), pszichénknek azon részéről írtam, amely képes reflektálni önmagára. Ez az önreflexióra való képességünk segítségünkre lehet abban, hogy tisztábban lássuk helyzetünket és belső működésünket, ami által viszont könnyebben ki tudjuk bogozni lelkületünk összekuszálódott szálait, és megnyugvásra lelhetünk. Az ilyen kibontandó lelki gubancokat sokszor egy másik énrészünk aktivitása hozza létre, amire én az egyszerűség kedvéért „kisördögként” szoktam hivatkozni. Mivel rengeteg ember életét keseríti meg, úgy láttam, neki is érdemes egy hosszabb cikket szentelnem.
A kisördög az egóhoz tartozik, és működésmódját tekintve a Tolle által leírt fájdalomtesthez hasonlítható, de annál némileg tágabb fogalom. Lényegében egy olyan énrészről van szó, amely önmagát, pontosabban az őt is hordozó pszichét támadja. Ő felelős az emberben munkáló önbüntető-önsorsrontó mechanizmusokért. Melyikünkkel ne fordult volna már elő életünk során, hogy ártottunk magunknak, ráadásul úgy, hogy annak tudatában is voltunk?! A kisördög ugyanis nem a józan ész, nem a hasznosság elvén működik, természetét tekintve inkább ösztönösnek mondható, célja pedig voltaképpen az őt létrehozó és életben tartó személyiség feletti hatalom megszerzése, bármibe is kerüljön az. Működésmódja a rákos daganatéhoz hasonlít, amely önmaga önkényes felhizlalásával, túlburjánzásával tönkreteszi a „gazdaszervezetet”, amely őt magát is tartalmazza és élteti.
A kisördög fő megnyilvánulási módja tehát a saját magunk ellen fordulás, az önmagunknak ártás. Ez történhet „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. A kisördög szavának engedelmeskedik az alkoholista, aki bár tudja, hogy nem kellene, de kitölti magának az italt, az a férj vagy feleség, aki bűntudattal telve ugyan, de mégis félrelép, vagy a fogyni vágyó túlsúlyos, aki tortaszelettel koronázza meg este a napot. A kisördögnek nagyfokú kényszerítő ereje van, nehéz neki ellenállni. Ezek után nem meglepő, hogy a kényszeres gondolatoktól és cselekedetektől szenvedő emberek is mély (v)iszonyt ápolnak vele. Az ilyen problémákkal küzdő kliensek legtöbbször pontosan tudják, hogy képzeteik, tetteik alaptalanok és értelmetlenek, a kisördög, a megkérdőjelezés nagymestere, azonban lépten-nyomon elbizonytalanítja és manipulálja őket. A személy próbál erős lenni, ellenállni a kísértésnek, de ezzel a küzdéssel is csak a kisördögöt tölti fel energiával, az ő hatalmát szilárdítja meg. Így lassan kialakulhat egy önmagát gerjesztő és fenntartó önsorsrontó kör, amelyből egyre nehezebb lesz kilépni.
Hogy erre mégis képesek lehessünk, előbb tisztáznunk kell, hogy tulajdonképpen mivel/kivel is állunk szemben. Fel kell ismernünk például, hogy a kisördög nemcsak erős, de kiváló taktikus is. Ha a célja eléréséhez (tehát az uralom megszerzéséhez és fenntartásához) arra van szükség, átmenetileg akár gyengének és megadónak is mutatkozhat. Egy időre a háttérbe húzódik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjon le újra, vagy hízelegje be magát. Ilyen eset például, amikor a leszokóban lévő alkoholista hosszabb absztinencia után úgy dönt, hogy csak egyetlen napra (!) felmenti magát a szeszmegvonás tilalma alól. A kisördög másik gyakori taktikája az átváltozás. Ha úgy érzi, leleplezték, sarokba szorították, látszólag eltűnik, köddé válik, hogy aztán új, felismerhetetlen jelmezben jelenjen meg újra. Erre a megtévesztő működésmódra számos egyéni és közösségi példát lehetne mondani, kezdve az „egóját legyőzött”, és ennek okán önmagát mások fölé helyező (tehát mélységesen egocentrikus) önjelölt gurutól, egészen az olyan társadalmi szintű jelenségekig, amikor az egyenrangúság fő szószólói az általuk hangoztatott, megdönthetetlennek tartott igazságra hivatkozva magasabb rendűnek kiáltják ki magukat a másként gondolkodóknál, éppen a képviselt értéket csapva arcon ezáltal. Jól látható, hogy minden ilyen esetben önmagába visszatérő, bezáruló körrel, afféle saját farkába harapó csúszómászóval állunk szemben. A tartalom maradt, csak a megjelenési forma változott, sokszor a felismerhetetlenségig.
Biztos vagyok benne, hogy minden olvasót egyetlen kérdés foglalkoztat: hogyan győzhető le a kisördög. A válaszom az, hogy sehogy, mert nem is legyőzni kell, hanem megszelídíteni és együttműködésre késztetni. A kisördög is a mi részünk, márpedig az önmagunkkal folytatott küzdelemtől nem várhatunk lelki békét. A megoldás útjai tehát más irányba mutatnak. Erről azonban a cikk következő részében írok majd bővebben.