Régóta tervezem, hogy írok a címben megjelölt témáról, mert meggyőződésem, hogy a változáshoz, a gyógyuláshoz vezető úton a felelősségvállalás a legelső és legfontosabb lépés. Csak akkor tudunk előrejutni, ha felelősséget vállalunk az előállt helyzetért, ha nem másokat hibáztatunk érte, és ha a változást sem más emberektől vagy a külső körülményektől várjuk, hanem tudomásul vesszük, hogy mi magunk állunk szubjektív valóságunk középpontjában, ahonnan kiáradnak, kisugároznak az életünkben megnyilvánuló események.
Az ember egyedül jön erre a világra és egyedül is távozik innen. Az élet egyéni vállalás, személyre szabott küldetés. Mindaz, amivel földi létünk során találkozunk, üzenetet hordoz számunkra és leckét rejt magában. A kellemes hatásokat örömmel fogadjuk, ám a kellemetlenek többnyire tiltakozást és ellenállást váltanak ki belőlünk. Ilyen esetekben a felelősséget gyakran másokra hárítjuk, önmagunkat pedig igazságtalanságot elszenvedett áldozatként éljük meg, tüntetjük fel. A tehetetlen mártír szerepébe bújni úgy, hogy mi magunk vagyunk saját valóságunk origója – nagy luxus! Olykor mégis magunkra öltjük ezt a jelmezt, sok ember pedig egész életében magán viseli. Az elme elég ügyes ahhoz, hogy úgy láttassa velünk a dolgokat, ahogyan látni akarjuk őket, és mi úgy akarjuk látni, hogy mindig más emberek és a külső körülmények a hibásak. Rossz családi mintát és géneket hozunk otthonról, szűk marokkal méri az élet számunkra a lehetőségeket, a gazdasági-politikai feltételek nem megfelelőek stb., stb. Hosszasan lehetne sorolni a magyarázatokat, hogy miért nem vagyunk elégedettek és boldogok, de mindezen kifogások közös célja a felelősség hárítása és saját személyünk szerencsétlen elszenvedőként való beállítása.
Joggal merül fel az olvasóban a kérdés, hogy miért kellene személyes felelősséget vállalnunk olyan dolgokért, amelyekre nyilvánvalóan semmiféle közvetlen hatásunk nem lehet/lehetett. Miért a mi felelősségünk az, ha például bántalmazó közegben nevelkedtünk és ezért szorongunk, vagy ha valóban kevés lehetőséget biztosító társadalomban kényszerülünk élni? Ha az emberi elme igazságosságot értelmező duális rendszeréből, a jutalmazás-büntetés kettősségéből kiindulva közelítjük meg a kérdést, akkor joggal tiltakozunk, ha mások hibáiért nekünk kell vállalnunk a felelősséget. Fontos látnunk azonban, hogy a fenti duális megközelítés megreked az akció-reakció oda-vissza ható körkörös rendszerében, amiben nincs igazi fejlődési perspektíva, nincs valódi továbblépési lehetőség. Ez a képlet túlságosan is egysíkú: ha jót teszel, jót, ha rosszat teszel, rosszat kapsz. Ez a jutalmazásra és büntetésre épülő rendszer tanulási modellként kiválóan alkalmas lehet a viselkedésünk szabályozására, de mindannyian érezzük, hogy a valódi énünk, a lelkünk nem azonos a megnyilvánuló személyiségünkkel, a puszta viselkedésünkkel. A mélyebb önvalónk, amivel azonosítjuk magunkat, túl van az elme duális keretein, ezért a pozitív-negatív megerősítések polaritása nem kompatibilis vele. A lélek éréséhez, ébredéséhez tehát nem pusztán jutalmazásokra és büntetésekre van szükség, hanem főként tapasztalásra és megélésre. Ezek törzsanyagát, tartalmát pedig nem a konkrét tetteink, hanem sokkal inkább földi küldetésünk célja és a lélek fejlődésének iránya határozzák meg. Ha tehát bántalmazó családban születünk, akkor azzal az élethelyzettel van dolgunk, leckénk, teendőnk; ha problematikus társadalmi viszonyok között élünk, akkor azt kell megtapasztalnunk, abból kell építkeznünk. Spirituális megközelítésben tehát a felelősségvállalás nem csupán a tetteink következményeinek az elfogadását jelenti, hanem keresztünk magunkra vételét, küldetésünk felvállalását is. A mindennapi életben is létezik ennek megfelelője: mikor beiratkozunk egy iskolába, elfogadjuk az elsajátítandó tananyagot, amikor munkába állunk, vállaljuk a ránk háruló feladatok elvégzését. Ha ugyanezt életfeladatunk vonatkozásában is megtesszük, a fejlődés és a gyógyulás a legnehezebb körülmények közepette is beindul, ha nem tesszük meg, akkor viszont nincs az a terápiás csodamódszer, ami igazán hatékonynak bizonyulna.
A lélek érési-ébredési folyamatának nélkülözhetetlen mozgatói a krízisek. Ezeket nem hárítani kell, hanem felvállalni. Pszichológusként gyakran tapasztalom, hogy a szakemberhez forduló kliens sokszor a könnyebbik utat keresi, ami a fentiek értelmében felelősséghárításnak minősül. Erről a cikk folytatásában írok majd bővebben.