Néhány napja megígértem, hogy az énképről írok, de aztán egy aktuálisabb téma miatt ezt elhalasztottam. Most viszont valóban ez következik.
Annál is inkább, mert az énkép olyan fontos téma, amit lehetetlenség megkerülni. Majd látni fogjuk, hogy alapjaiban határozza meg lelkiállapotunkat és végső soron az életünket is.
Az első dolog, amit tisztán kell látnunk, hogy az énkép szó által jelölt fogalom valójában nem létező személyes konstruktumunk. Amit énképnek nevezünk, az egy a fejünkben-lelkünkben kreált összbenyomás önmagunkról, amely a valóságban nem létezik. A probléma sok esetben éppen ott kezdődik, hogy létezőként tekintünk rá, azonosulunk vele, és ettől kezdve a rabjává válunk, és meghatározza tetteinket, gondolatainkat, érzelmeinket.
De ne siessünk ennyire előre! Az énkép már kicsi gyerekkorban kialakul, közvetlenül azután, hogy egónk kikristályosodik, vagyis elkezdjük különálló személyként megélni önmagunkat. Az ego megélése óhatatlanul magával hozza azt, hogy annak valamilyennek lennie kell. Egy ember nem lehet semmilyen, egy dolog nem lehet semmilyen, a világ nem lehet semmilyen – mindent valamilyennek címkézünk. Ez az ego világában csak így működhet. A tartalomhoz minden esetben minőséget rendelünk hozzá. Ez a minőség lehet pozitív és negatív is, de valamilyennek lennie kell. Ez az emberi elme törvénye, képtelenek vagyunk másként gondolkodni.
Amikor tehát a gyermek öntudatára ébred, mint a szivacs a vizet, kezdi magába szívni a környezetében jelen levő hatásokat. A környezete (szülők, testvérek, rokonok, szomszédok, idegenek) reakcióiból megtanulja, hogy mi milyen. Elkezdi kötni a minőséget a tartalmakhoz. És figyelem: olyan minőséget, amilyet megtanítanak neki! Azért lesz a Bodri kutya kedves számára, mert a család számára is az, és azért fogja utálni az egeret, mert a családtagok az egérre negatív reakciókat adnak. Már itt tetten érhető, hogy a minőség, amit hozzákötünk a dolgokhoz, élőlényekhez valójában nem létezők, csupán érzelmi reakciót is kiváltó címkék, konstruktumok. Az egér semmivel sem rosszabb állat, mint a Bodri kutya, csak mi úgy tanultuk meg, hogy rosszabb.
És így jutunk el az énkép témájához. Ugyanis a környezet nemcsak a környezetünkben levő dolgokat fogja címkézni, hanem a mi tetteinket, gesztusainkat, megnyilvánulásinkat is – ezeken keresztül pedig a személyiségünket. Lassan mások reakciói alapján megtanuljuk azt is, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Szeretetre méltóak, mint a Bodri? Vagy visszataszítóak, mint az egér? Lehetünk ilyenek is, meg olyanok is, és ezt meghatározni a környezetünknek (különösen a szüleinknek, majd később a társainknak, nevelőinknek) áll hatalmában. Lassan kialakul egy többé-kevésbé szilárd képünk arról, hogy mi milyenek vagyunk, és ettől kezdve óhatatlanul úgy fogunk viselkedni, hogy az ennek a képnek megfeleljen. Hiszen hogyan is viselkedhetnénk másképpen, ha egyszer “olyanok vagyunk”. Megtörténik tehát az azonosulás az énképünkkel, és a továbbiakban bizonyos értelemben a foglyaivá leszünk, mert azon keresztül határozzuk meg önmagunkat.
Bizony, a gyermekkorban nagyon sok minden eldől. Itt kapjuk meg az útravalót egész hátralevő életünkre. Belénk ivódnak a bennünket akkor ért hatások, és cipeljük őket egész további életünkön át. Ez nem jelenti azt, hogy ezek valamilyen szinten nem írhatóak felül. Egész életünkben érnek bennünket hatások, és ezek mindegyike formál bennünket. Az énképünket is. Tehát van esély a változásra, de tény, hogy a gyermekkori élmények nagyon erősen meghatározzák a jövőnket.
Egyik korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy az egyszer kialakult énkép erősen tartja magát, makacsul ellenáll a változásnak. Ez éppen azért van így, mert egónk részévé vált, és ezen keresztül határozzuk meg, azonosítjuk önmagunkat. Ezért van az is, hogy ha negatív képünk van magunkról, akkor is óvjuk, védjük, és neki megfelelően igyekszünk viselkedni. Igaz, hogy negatív, de azok mi vagyunk – így érezzük. Amikor megpróbáljuk megváltoztatni pozitív irányba, a lelkünk még lázadni is fog, és egónk nem adja meg könnyen magát, mert tulajdonképpen a létét érzi veszélyben.
És ezért van az, hogy nagyon sok alacsony önértékeléstől szenvedő szorongó, depressziós ember rendkívül nehezen változik és változtat, a negatív énképe fogságában vergődik, és komoly erőkifejtésre van szüksége ahhoz, hogy ezekkel a hatásokkal önmagában leszámoljon. Ezzel a gondolatmenettel fogom folytatni a következő bejegyzésemben, tehát, hogy a pszichoterápia, és egyáltalán a gyógyulás szempontjából milyen jelentősége van a negatív énképnek.