Gondolkodás vagy agyalás?

A hozzám segítségért forduló emberek zöme negatív kényszergondolatoktól szenved. Sokan úgy élik meg a gondolkodást, mintha az átok lenne, valami, amitől jobb lenne megszabadulni. Ebben a korábbi videómban részletesen beszélek arról, hogy ez miért nem lehetséges, és hogy sokkal helyesebb a gondolatok elfogadására törekedni. Több cikkem is erről szól. Mivel azonban azt tapasztalom, hogy továbbra is sok a kérdés és a félreértés a témával kapcsolatban, úgy ítéltem meg, hogy érdemes egy újabb írást szentelnem neki.

A tudatos, objektív, önreflektív gondolkodás humán képesség, emberi sajátosság. Az egyik (és talán a legfontosabb) olyan tényező, amely megkülönböztet minket az élővilág többi tagjától. Olyan evolúciós eredmény és lehetőség ez, amely üdvözlendő és továbbfejlesztendő. Ez teszi lehetővé, hogy megfogalmazzuk azokat a kérdéseket, és megragadjuk azon összefüggéseket, melyeknek köszönhetően mind inkább kibontakoztathatjuk a bennünk rejlő humán potenciált. Ez az emberi lét értelme és célja. Ebből a szempontból vizsgálva tehát a gondolkodás olyan eszköz, amely segítségünkre van a fejlődésben. Az, hogy mégsem egyértelműen pozitív a megítélése, amiatt van, hogy a tudatosság szintjein felfelé haladva növekszik a felelősségünk is. Egy állat képtelen bonyolult mentális műveletek elvégzésére, de a felelősség alól is mentesül. Ezzel szemben az ember képes az atomenergiát kezelni, és rajta múlik, hogy azt milyen célokra használja. Állapotunk tehát kihívásokkal teli, de erre nem a regresszió a megoldás, nem az, hogy ijedtünkben fordított evolúciós lépésként kiscsibe módjára visszahúzódjunk a tojáshéj védelmébe, hanem az, hogy felnőjünk a feladathoz. A gondolkodás képessége tehát segítségünkre van az emberi lét céljának beteljesítésében, a tudatosságban való növekedésben, de kihívások elé is állít bennünket. A terápiás munkában például igen gyakran tapasztalható az önismeret fejlődésével, a felismerésekkel szembeni tudattalan ellenállás olyan esetekben, amikor az önmagával való nyílt konfrontáció túl nagy nyomást helyezne az egyénre. Itt is tetten érhető tehát az elvont gondolkodás képességének kettős természete: egyrészt lehetőséget biztosít a fejlődésre, másrészt terheket is ró(hat) ránk. Rajtunk múlik, hogy a nehézségeket felvállalva emelkedünk, vagy azokat hárítva stagnálunk, netán hanyatlunk.

Nem szabad összetéveszteni azonban a gondolkodást egy másik, hozzá látszólag igencsak hasonló, általam egyszerűen csak „agyalásnak” nevezett mentális működéssel. Az agyalás úgy jellemezhető, mint az emberi gondolkodás vadhajtása, esetleges káros mellékhatása. Semmi haszon nincs belőle, a fejlődéshez jottányit sem járul hozzá, ráadásul sok szenvedést okoz. Leggyakoribb megnyilvánulási formái a rágódás, az aggódás, a lehetséges következményektől való félelem, az előrevetített szorongás. A rá jellemző „mi lesz, ha…” kezdetű belső monológok világosan mutatják, hogy itt olyan problémák körül forgunk, amelyek nem léteznek, csak létezhetnek (majd, esetleg a jövőben). Mivel nem létező problémának nem lehet megoldása sem, az agyalásnak igen nehéz pontot tenni a végére. Nagyon fontos felismernünk, hogy habár gondolati működésről van szó, mindig a félelmeinkben gyökerezik. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az agyalás emocionális alapú, indíttatású mentális tevékenység. Éppen ezért a negatív gondolatok problematikáját nem lehet pusztán értelmi, kognitív szinten megoldani. A kezelésükhöz le kell ereszkednünk a psziché mélyebb, érzelmi rétegeibe, fel kell tárnunk azokat a nagyrészt tudattalan lelki gócokat, amelyek az állandó aggodalmaskodásért felelősek, valamint fokozatosan egyre nyugodtabb és elfogadóbb általános attitűdöt érdemes kialakítanunk önmagunk és a világ egésze iránt. (Ezért tud gyógyír lenni a negatív kényszergondolatokra a fent belinkelt videóban ajánlott elfogadó-elengedő hozzáállás.)

Amint látható, noha mind a gondolkodás, mind az agyalás mentális aktivitásnak minősül, eredetüket és jellegüket tekintve nagyon eltérőek. A szimbolikus és analógiás gondolkodás képessége a magasabb rendű tudatosság leképeződése, felsőbb (isteni) természetünkből fakad, és egyben húzóerőt biztosít e szellemi régiók felé. Ezzel szemben az agyalás a psziché alsó tartományaiból ered, ösztönös-érzelmi (állati) természetünkben gyökerezik, és nagyrészt félelmeinkből, tudattalan szorongásainkból merítkezik. Ennek megfelelően, az aggódásra hajlamos, óvatosságra és élete bebiztosítására fokozottan törekvő, önmagát sokszor kifejezetten reálisnak és racionálisnak tartó egyén sokkal erősebben az ösztönös működése által uralt, mint gondolná.

És ha már szóba került a realitás, végezetül talán érdemes rámutatnom arra is, hogy a gondolkodás és az agyalás nemcsak, hogy különbözik egymástól, de egymás ellen is hatnak. A negatív gondolkodástól szenvedő ember jól ismeri e hatás kedvezőtlen irányát: a félelmei által vezérelt agyalása olyannyira eluralkodhat rajta, hogy teljesen elveszítheti józan ítélőképességét. Szerencsére azonban működhet ez az egymásra hatás a pozitív irányból is: az illető személy bekapcsolva magában a reális, objektív rálátás képességét, belátva, hogy mindaz a rossz, amit elképzel, nem a valóság, képessé válhat arra, hogy szellemi, „jobbik” énjét érvényre juttatva rendeltetésszerűen használja az önreflektív gondolkodást, és segítségével valódi megoldásokat találjon, kihúzva magát destruktív érzelmeinek örvényéből.