Azt vallom, hogy életünk, sorsunk alakulása szempontjából az egyik leglényegesebb tényező a hozzáállásunk, így fejlődésünkben is óriási szerepet játszik. Mivel a gyógyulást is a fejlődés egyik formájának tekintem, hiszem, hogy az általános elvek itt is érvényesek. Ebben a cikkemben arról írok, hogy a gyógyulás érdekében milyen hozzáállást, szemléletmódot érdemes kialakítanunk. A három legfontosabb tanács itt következik.
1. Olyan emberek fordulnak pszichológushoz, akik úgy vélik, egyedül nem képesek megküzdeni nehézségeikkel. Ennek egyik oka az lehet, hogy nagyon súlyosnak érzik a problémájukat, a másik pedig, hogy régóta fennálló, elhúzódó problémáról van szó. Mindkét esetben elmélyülhet a betegségtudat, az illető személy a diagnózisa fényében definiálja önmagát. Ebből következik, hogy a gyógyulás folyamata jókora kihívást jelenthet: egyrészt nagyon vágyik arra, hogy egészséges legyen, másrészt ez roppant távolinak, akár elérhetetlennek is tűnhet számára. Az egyik leggyakoribb hiba, amit ilyenkor a kliens elkövet, hogy folyamatosan a távoli célra fókuszál, állandóan a célállapothoz viszonyítja aktuális állapotát. Mivel a kettő között hatalmas szakadék tátong, ez az összehasonlítás frusztrációt és kedvetlenséget szül, nap mint nap azt éli meg, hogy sehol sem tart a célhoz képest, és emiatt teljesen elveszítheti a reményt. Ebben a helyzetben szemléletváltásra van szükség. A helyes hozzáállás az, ha levesszük tekintetünket a célról, és az elért apró eredményekre, a megtett útra fókuszálunk. Ahelyett, hogy azon szomorkodnánk, hogy milyen sok lépés van még hátra, inkább örüljünk a piciny sikereknek! Ez ad erőt a további fejlődéshez. A célt ki kell tűzni, de az aktuális állapotunkat ne folyton ahhoz mérjük, hanem próbáljuk meg élvezni a gyógyulás folyamatát, legyünk hálásak az apró részeredményekért!
2. Ha van valamilyen célunk, azt szeretnénk, ha ahhoz minél gyorsabban és egyenes úton el tudnánk jutni. Ez azonban a legtöbb esetben nem valósítható meg; a fejlődési folyamatnak szerves részei a kisebb-nagyobb visszaesések, bizonytalanságok, megtorpanások. Az idegen nyelvet tanuló ember egyik nap nagyszerűen kifejezi magát, másnap viszont alig tud megszólalni, az ifjú zongorista sikert arat egy nehéz zeneszámmal, a következő fellépésén pedig egy könnyebbel is kudarcot vall. Hosszasan lehetne folytatni a sort. A fejlődés sohasem egyenes vonalú, inkább egy felfelé ívelő hullámvonallal ábrázolható. Vagyis a kiindulási ponthoz képest összességében emelkedő, növekvő tendenciát látunk, a pozitív változás azonban nem folyamatos, némely ponton stagnálás és kisebb visszaesés töri meg a fejlődés ívét. Az egyik leggyakoribb hiba, amit a kliensek elkövetnek, hogy ezeken a pontokon elkeserednek, úgy érzik, hiábavaló volt az addigi erőfeszítésük, elvesztik motivációjukat. Ez azonban nem történik meg, ha az illető személy objektív látásmódra törekszik, és képes nagyobb időintervallumban szemlélni helyzetét. Nem az a mérvadó, hogy az előző naphoz vagy héthez képest romlott az állapotunk, hanem az, hogy az elmúlt néhány hónapban javult! A kiindulási ponthoz kell viszonyítanunk, mert csak a nagyobb távlat nyújt reális képet egy folyamatról. Bármennyire is rosszul teljesít a zongorista a fellépésén, sokkal jobban játszik most, mint amikor beiratkozott a zeneiskolába. A fejlődés tehát állandó, még akkor is, ha megtorpanásoktól sem mentes.
3. Az apró lépéseket hajlamosak vagyunk leértékelni, pedig a maratoni futam is lépésekből áll össze. Azt gondoljuk, hogy a gyógyuláshoz nagy változtatások szükségesek. Ugyanakkor kötnek bennünket a szokásaink és beidegződéseink, nem tudunk kibújni a bőrünkből, minek következtében a nagy váltás sohasem realizálódik. A kicsi nem ér semmit, a nagyra képtelenek vagyunk – így hát minden marad a régiben. Ez az egyik oka annak, hogy sok ember éveken vagy évtizedeken keresztül nem jut egyről a kettőre, holott bármikor elindulhatna a változás útján. A megoldás ismét csak a szemléletváltás. Ha már nem tudunk 180 fokot fordulni egyik napról a másikra, akkor kezdjünk lassú építkezésbe. Ne értékeljük le az apró dolgokat, a stabil ház téglánként épül fel! Ha rossz a közérzeted, olvass személyiségfejlesztő irodalmat, hallgass ilyen jellegű előadásokat, képezd magad! Ha csupán napi 20 percet szánsz is erre, az egy év alatt 7300 perc, nagyjából 120 óra! Amivel ennyi ideig foglalkozunk, az megerősödik, elmélyül, beérik. A napi néhány perc ráfordítás hosszú távon számottevő változást eredményezhet gondolkodásmódodban, világnézetedben, személyiségedben. Az idő függvényében az apró módosítások is új utakat nyithatnak meg; nagyobb átalakító hatása van, ha egy éven át napi fél órát sétálunk, mint ha két hétig eljárunk futni. Csak annyit vállalj be, amit életmódod részévé tudsz tenni, és tégláról téglára haladva felépül egy új élet.