Hogyan válhatunk önmagunkká?

A természetben azt láthatjuk, hogy az élőlények viselkedését, mozgását, formálódását a kellemes-kellemetlen hatások vezérlik. Minden olyan inger, ami az adott lény számára jutalmazó értékkel bír, vonzást vált ki, és minden olyan, ami fájdalmat okoz és büntetésként értékelhető, taszítást. Ha megfigyelünk egy növényt, többnyire azt tapasztalhatjuk, hogy a fényforrás felé növekszik. Nincs tudatában, de mintha érezné, hogy a fény jó hozzá.

A gyermek számára ez a melengető, éltető erő a szeretet. Az ember öntudatlanul is az elfogadást keresi egész életében, minden döntése, lépése, megnyilvánulása hátterében az a mélyen gyökerező vágya áll, hogy szeretetteljes viszonyulásban részesüljön. A lélek számára ez éppoly fontos táplálék, mint a testnek a kenyér, enélkül elsorvad. Ennek megfelelően a személyiség alakulásának irányát elsősorban az határozza meg, hogy a gyermek hol érzi a szeretetet. Ahogy a virág a fény felé, ő is abba az irányba fog hajlani, ahol elfogadást, pozitív értékelést tapasztal. Ha a szülők a szelíd és tisztelettudó viselkedést díjazzák, akkor erős késztetést fog érezni, hogy tipikus jó gyerekké váljon, ha az intelligencia számít fontos családi értéknek, akkor törekedni fog a kiváló iskolai előmenetelre, ha pedig a személyi erő megnyilvánulásait jutalmazza a szülő elismeréssel, akkor a dominancia lesz a megvalósítandó életcél. Ezek a megerősítések gyakran verbálisan is megjelennek a nevelésben, de nem szükségszerűen. Mivel a gyermek jó érzékkel hangolódik rá környezete rejtett üzeneteire is, ezért a kimondatlan elvárásokat éppúgy felfogja, mint a kimondottakat. A szülő egyetlen arcrezdülése bizonyos esetekben meghatározóbb lehet, mint elhangzó szavak sokasága.

Habár a jutalmazás-büntetés komplex rendszere kijelöl egy irányt, a személyiség formálódása nagymértékben függ attól is, hogy a gyermek hozott lelki mintázatai mennyire egyeztethetőek össze ezzel az iránnyal. A szülői elvárások követése akkor tud zökkenőmentesen megvalósulni, ha a kívánalmak jórészt megfeleltethetőek e mintázatokkal. Általában sokkal egyszerűbb a szülő-gyerek viszony, ha a temperamentumok hasonlósága megkönnyíti a kapcsolódást és az egymásra hangolódást. Ilyenkor értenek egymás nyelvén. Sok esetben azonban nincs meg ez a harmonikus illeszkedés. Ha nagy az eltérés a szülő személyisége és csemetéje lelki kódoltsága között, az komoly problémák forrásává válhat. A gyermek, a szeretetvágyából fakadóan, ekkor is erős késztetést érez, hogy megfeleljen az elvárásoknak, de erre nem, vagy csak nagy erőfeszítések árán képes. Ennek megfelelően két lehetséges út rajzolódik ki.

A megfelelés teljes kudarca hatalmas pusztítást végezhet önértékelésében, a negatív énkép egész életét megkeserítheti. Az alkalmatlanság érzése mélyen befészkeli magát a lelkébe, tudatos és tudattalan szinten egyaránt megtapad a séma, amely szerint ő nem elég jó, nem megfelelő úgy, ahogy van. Az el nem fogadás élménye, az esetleges kritikák maradandó érzelmi sérüléseket okoznak. Hogy erre a sebzettségre miként reagál, hogy mindez hogyan csapódik le majd külső megnyilvánulásaiban, a viselkedésében, az egyénfüggő.

Amennyiben a gyermek komoly erőfeszítések árán meg tud felelni a kódoltságától eltérő szülői elvárásoknak, akkor önbecsülése kevéssé sérül ugyan, de személyiségfejlődése ekkor is törést szenved. A természetétől idegen alakító hatások énjének formálódását olyan útra terelhetik, amely nem életprogramja szerint való. Ilyen helyzet áll elő például akkor, ha művészlelkű fiuk számára katonai pályát szánnak a szülők. Ha a gyermek képes mozgósítani magában olyan erőket, amelyek segítségével be tudja tölteni a neki szánt szerepet, az megteremtheti ugyan a későbbiekben a harmonikus és sikeres élet látszatát, de belső elégedetlenséggel, a lélek megkeseredésével jár. Az önmagát a megfelelések oltárán feláldozó ember nem érezheti igazán jól magát. Amennyiben a szereppel való beazonosulás igazán alapos és mély, a megélt elégedetlenségnek és keserűségnek az okát nehezen ismeri fel. Mivel valódi szükségleteit már gyermekként elfojtotta, és azokról felnőttként esetleg már nem is tud, magára öltött jelmezéről azt hiszi, hogy az ő maga. És ha e személyi jelmez és életének teljes díszlete szép, kívánatos és társadalmilag elismert, akkor értetlenkedő kétségbeeséssel kiált fel benne a tanácstalanság, hogy miért olyan boldogtalan. Ha minden rendben van az életében, miért szenved mégis?

Az ember nem akkor boldog, ha sikeres életet él, hanem akkor, ha hiteleset, önazonosat. A humanisztikus pszichológia alapelve, hogy minden ember ún. növekedési potenciállal jön a világra, és élete e potenciál megvalósításával teljesedik ki. Ahogy a magban benne rejlik a növény, amely jó termőtalajt és megfelelő időjárási viszonyokat igényel ahhoz, hogy kihajthasson és növény-természetét megélhesse, úgy a magzat és a kisgyermek is magában hordozza annak az embernek az előképét, ideáját, amellyé életprogramja szerint válni szeretne. A humanisztikus felfogás szerint ezt a folyamatot a feltétel nélküli elfogadás teszi lehetővé. A szülő azáltal segítheti gyermekét azzá válni, aki, hogy ráhangolódik hozott lelki kódjaira, és azok kibontakoztatásában támogatja, még akkor is, ha e mintázatok esetleg nagymértékben eltérnek a sajátjaitól. Nem erőlteti rá elképzeléseit gyermekére, hanem szabad teret ad a bimbózó személyiségének. Ideális esetben nemcsak a szülők tesznek így, hanem a nevelők, a pedagógusok, a gyermek szociális közegének egésze is, hiszen nekik is nagy szerepük van abban, hogy a gyermek mennyire tudja megélni és kibontakoztatni valódi önmagát.