Az ember hajlamos arra, hogy úgy gondolja, másoknál jobban tudja vezetni az életét. Amikor valamilyen problémával küzdünk, rokonainktól, ismerőseinktől, barátainktól számos tanácsot kapunk; úgy tűnik, mintha rajtunk kívül mindenki más tisztán látná a megoldást. Egyrészt egy kívülálló sokszor valóban tárgyilagosabb módon tudja megközelíteni a helyzetet, ezért néha érdemes hallgatnunk egymásra, másrészt azt is tudnunk kell, hogy minden ember csak a saját szubjektív tapasztalatai és életszemlélete alapján adhat tanácsot, ami viszont megkérdőjelezi az objektivitást. Egy jó szakember éppen abban különbözik a laikus tanácsadóktól, hogy jobban el tud vonatkoztatni saját, egyéni nézőpontjától, amikor másoknak segít. Azt javaslom, hogy a fent leírtak miatt csak olyan ismerőseinktől fogadjunk el tanácsot, akiket különösen bölcsnek, megbízhatónak és hitelesnek tartunk, vagyis olyan emberektől, akik a saját életükben már sikeresen megoldottak néhány ahhoz hasonló helyzetet, mint amilyenben minket tanáccsal látnak el.
Sokan ugyanis könnyelműen osztják a „tudást” még akkor is, ha ők maguk sohasem találkoztak hasonló problémával vagy éppenséggel a saját életük romokban hever. Ismerjük fel, hogy igazán jó tanácsot csak olyan embertől várhatunk, aki eredményeket tud felmutatni, aki a saját életében már bizonyított. Azt szoktam mondani, hogy ha a mákos bejgli elkészítését szeretném megtanulni, akkor a nagymamámhoz fordulnék segítségért, ha viszont pénzügyi tanácsra lenne szükségem, akkor valamelyik anyagilag sikeres ismerősömhöz. A baj akkor van, amikor a nagymama, aki szegényen élte le az egész életét, pénzkezelési tanácsokat kezd el osztogatni másoknak. Ugye látjuk, hogy a példában bárki és bármi más is szerepelhetne. A lényeg az elv, miszerint csak olyan embertől fogadjunk el tanácsot, aki hozzáértését saját életvezetésével tudja bizonyítani.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy milyen a jó tanács, mire érdemes figyelnünk, amikor segíteni próbálunk másoknak. Nagyon fontosnak tartom, hogy soha ne konkrét lépéseket javasoljunk, hagyjunk elegendő szabad teret egymásnak. Az igazi segítő ráhangolódik a másik ember problémájára, és irányt próbál mutatni, de sohasem mondja meg neki, hogy konkrétan mit csináljon. A döntés felelősségét senkitől sem vállalhatjuk át, és a mindenkit megillető szabad akarat jogát sem vonhatjuk meg másoktól. Ennek az elvnek megfelelően végzem pszichológusi munkámat is. Igyekszem határozott irányt mutatni azzal, hogy világosan visszatükrözöm kliensem számára lelkének tudattalan megnyilvánulásait, de hogy a felismeréseit mire és miként használja fel, az már az ő döntése kell, hogy legyen. A pszichológiai tanácsadás tehát leginkább útmutatást jelent, sok embernek téves elképzelései vannak vele kapcsolatban. Széles körben elterjedt tévhit az is, hogy azoknak a személyeknek könnyebb tanácsot adni, akiket jól ismerünk. Éppen ellenkezőleg: sokkal inkább objektíven tudunk segíteni azoknak, akik ismeretségi körünkön kívül esnek. Pszichológusunkat semmiképpen se a rokonaink vagy a barátaink közül válasszuk, inkább keressünk fel egy teljesen idegen szakembert! Legjobb, ha a hozzánk igazán közel állóktól egyáltalán nem kérünk és nem fogadunk el tanácsot, hiszen súlyosabb problémáinkban érzelmileg ők is érintve lehetnek, ami tisztánlátásukat elhomályosíthatja.
„Jó tanácsot csak boldog embertől kérjenek!” – javasolja Kovács Magyar András. Aki ugyanis képes önmagában megteremteni a lelki harmónia állapotát, az másoknak is tud segíteni ebben. Ha viszont kiegyensúlyozatlan személytől fogadunk el tanácsot, akkor a „vak vezet világtalant” helyzet áll elő. Ráadásul az önmagával és a világgal békességben élő boldog ember másokat is kiegyensúlyozottnak, míg a frusztrált és ideges, másokat is elégedetlennek akar látni. Ezért óhatatlanul is olyan tanácsokat adunk másoknak, melyekkel a sajátunknak megfelelő helyzeteket és lelkiállapotokat váltunk ki náluk is. „Ne azt nézd, mit mond, hanem azt, hogy ki mondja!” – hangzik az ismert bölcsesség. Ezt a tanácsot érdemes megfogadnunk.