Az elmúlt évtizedekben a pszichológia folyton változott, újabbnál újabb megközelítések alakultak ki. A lélektan tudománya sokáig nem is kutatta a pszichés jóllét fenntartásának, megőrzésének lehetőségeit, a korrekcióban, a terápiában látta a pszichológia szerepét. Ez mára szerencsére megváltozott. A legfontosabb kérdést ma így fogalmazhatjuk meg: hogyan maradhatunk lelkileg egészségesek, illetve miként szerezhetjük vissza ezt az állapotot, amennyiben elveszítettük. Egységes álláspont azonban továbbra sincs, a különféle irányzatok eltérő választ adnak erre a fontos kérdésre. Ez azért lehetséges, mert a szükségszerűen racionális alapokon nyugvó tudományos gondolkodás a duális „vagy-vagy” látásmódból kifolyólag a teljességnek csupán egyetlen szegmensét tudja egyszerre megragadni. Így különböző magyarázóelvek alakultak ki, melyek mindegyikének igaza van a maga szempontjából vizsgálva, de teljes konszenzus nincs az eltérő szemléletű pszichológusok között. Talán nem is baj, hogy így van; analógiás képpel úgy lehetne szemléltetni a helyzetet, hogy ha a pszichológiai munkával elérendő célállapot a hegycsúcs, akkor a különböző irányzatok a hegyi ösvények, amelyeken haladva fel lehet oda jutni. Személyiségfüggő, hogy kinek melyik út a leginkább megfelelő. Integrációs törekvések is vannak, de ezek tudomásom szerint igazán nagy áttörést egyelőre nem hoztak. Mindenesetre az igyekezet ígéretes és üdvözlendő, meggyőződésem, hogy a jövő pszichológiájának ez lesz a fő csapásiránya.
A sokféle módszer miatt azonban a segítséget kereső kliens egyik fő kérdése gyakran éppen az, hogy milyen úton induljon el: miként gondolkodjon saját állapotáról, és merre keresse a megoldást. Kissé leegyszerűsítve a lehetőségek körét, azt lehet mondani, hogy alapvetően négyféle iránnyal találkozhat az érintett. Ezek a következők: 1. gyógyszeres terápia, 2. az élet korábbi szakaszaiban elszenvedett traumák feldolgozása, 3. életszemlélet és gondolkodásmód megváltoztatása, 4. relaxációs-meditációs gyakorlatokon keresztül történő állapotjavítás. A különböző lélektani irányzatok általában kiemelten kezelik ezek egyikét, de ahogy már korábban jeleztem, egyre több szakember érdeklődik az integrációs lehetőségek iránt is. A gyógyszeres kezelést leszámítva a kompetenciahatárok betartásával jómagam is használom mindezen irányzatok bizonyos elemeit, egyrészt mert sok esetben hatékonyabbnak tartom az integrált megközelítést, másrészt pedig mert azt tapasztalom, hogy az egymástól eltérő személyiségű klienseknél különböző utak a járhatók. Míg például egyesek számára a szemléletváltás nagy változásokat hozhat, addig mások esetében az elfojtott érzelmek feldolgozásával lehet nagyobb sikereket elérni. Fontos tehát, hogy a pszichológus többféle módszert ismerjen, és szükség szerint alkalmazzon.
A cikk második részében majd röviden kitérek a felsorolt megközelítésekre egyenként is, leírom, hogy tapasztalataim szerint melyiknek mi az előnye és a hátránya, illetve, hogy mikor melyiket érdemes alkalmazni. Remélhetőleg ez segítséget fog nyújtani minden érintettnek, hogy világosabban lásson saját pszichés állapota és a kezelési lehetőségek tekintetében, hogy könnyebben eligazodhasson a lélektan útvesztőjében. Itt most csak a gyógyszeres terápiáról osztok meg néhány gondolatot, azért így, külön tárgyalva a többitől, mert orvosok által alkalmazott kezelési módként nem illeszthető be szervesen a lélektani módszerek közé.
Gyógyszert csak pszichiáter adhat, és minden esetben a gyógyítás eszközének minősül, míg a pszichológusok által végzett munka célja inkább a kliens belső erőforrásainak mozgósítása és felszínre hozása, a jobb önismeret és a hatékonyabb megküzdés révén a jó közérzet elérése és a lelki egyensúly helyreállítása. Emiatt a pszichológiai munka jobban igényli a kliens részéről az aktív együttműködést, míg a gyógyszeres kezelés könnyebb, kényelmesebb megoldást ígér – amely azonban véleményem szerint önmagában nem elégséges, a problémamegoldás szempontjából nem kellőképpen hatékony, hosszú távon pedig akár káros is. Éppen ezért örömmel tapasztalom, hogy egyre többen fordulnak el a kemikáliáktól, és keresnek alternatív lehetőségeket problémáik kezelésére. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a gyógyszeres terápiának ne lenne létjogosultsága. Meggyőződésem, hogy önmagában nem jelent megoldást, viszont a tüneteket enyhítheti, amire nagy lelki szenvedések esetén szükség lehet. Előfordul, hogy a kliens olyan rossz lelkiállapotban van, hogy a pszichológiai munka nem tud hatékonyan működni, mert az illető személynek egyszerűen nincs elég pszichés kapacitása, hogy feldolgozza a munka során őt ért hatásokat. Ebben az esetben átmenetileg érdemes lehet tüneti kezelés céljából gyógyszert szedni, majd az állapotjavulás függvényében csökkenteni, illetve elhagyni azt. Ilyenkor a kétféle kezelés egy ideig egymást támogatva, párhuzamosan történhet. A gyógyszeres terápia orvosi hatáskör tehát, melyhez szükséges pszichiáter bevonása, az önismeretfejlesztő-élményfeldolgozó-közérzetjavító tevékenységet viszont jellemzően pszichológusok végzik. Ennek módjairól lesz szó a cikk folytatásában.