Előző bejegyzésem végén céloztam arra, hogy az énkép problémái mintha egy tőről fakadnának, függetlenül attól, hogy külső megnyilvánulásukban akár ellentétesek is lehetnek. Felhívtam a figyelmet arra, hogy az önimádó nárcisztikusok és az alacsony önértékelésű személyek sok esetben ugyanazokat a panaszokat fogalmazzák meg, nagyon hasonló hatásoktól szenvednek. De nézzük csak meg részletesebben, miről is van szó!
Leírtam, hogy a nárcisztikus ember akkor szenved, ha azt a képet, amelyet önmagáról megalkotott nem tükrözik vissza neki mások. Vagyis nem tüntetik ki különleges figyelemmel, nem csodálják, esetleg még negatív kritikákat is megfogalmaznak vele szemben. Ilyenkor áldozatként vagy meg nem értett személyként kezd tekinteni önmagára, és nem a saját énképe kerül a helyére, hanem védekezésképpen a környezetét fogja még jobban elítélni, lenézni, leértékelni. Ő lesz az az ember, aki “egyedüli normális a sok hülye között”, de eközben szenved is, és nagy valószínűséggel elmagányosodik.
Nézzük meg a másik esetet, az alacsony önértékelésű emberét! Igényli a fokozott figyelmet a környezetétől? Igen, bár ezt sokszor nem vallja be saját magának sem. Rosszul viseli a negatív kritikát? Hát hogyne! Hajlamos arra, hogy áldozatként élje meg önmagát és hibáztassa, elítélje a környezetét? Igen, bár ezt nem minden esetben hangoztatja, sokszor csak néma, elfojtott neheztelés él benne.
Mi okozza a hasonlóságot? Egyformán működik ez a két, látszólag teljesen ellentétes embertípus? Mi áll ennek a hátterében?
Régóta figyelem az embereket, pszichológusként is gyakran találnak meg alacsony önértékelésű és depressziós személyek. És az esetek többségében a beszélgetések alapján az derül ki, hogy a problémák hátterében az áll, hogy az ilyen emberek hihetetlenül sokat foglalkoznak önmagukkal! Görcsösen figyelik magukat: “most ezt jól csinálom?”, “szeretni fognak ezért?”, “nem gondolják, hogy buta vagyok, ha ezt mondom?”, “elismernek engem, ha őszintén kifejezem, amit gondolok?”, “milyen véleménnyel lehetnek rólam?” stb. Vagyis az indokoltnál jóval élénkebb érdeklődést tanúsít önmaga, a saját szavai, gesztusai iránt, illetve aziránt, hogy ezekkel mit vált ki másokból. Figyelme olyan erősen erre szűkülhet be, hogy ez teljesen megbéníthatja, és úgy érzi semmire sem képes, nem tud elég jó lenni, hogy mások elfogadják, megbecsüljék, szeressék.
Ha megvizsgáljuk ezt, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ebben az esetben az okozza a fő problémát, hogy az ilyen ember egocentrikus. Nem a szó hétköznapi, önzést kifejező értelmében, hanem oly módon, hogy túlságosan önmaga felé fordul a figyelme. Túl intenzíven foglalkozik saját énjével. Amikor belekerül egy helyzetbe, amikor meg kell oldania egy egyszerű problémát, akkor nem kifelé fordítja a figyelmét, nem a problémát látja, hanem befelé kémlel, arra koncentrál, hogy ő miként fog azzal megbirkózni. Megint csak önmagával foglalkozik, a saját képességeit futtatja magában végig. Vagyis az alapprobléma az, hogy az ilyen ember önmaga körül forog, és nem képes kibújni túlzottan erős egója szorításából. És mivel az ego egyik alapvonása a sebezhetőség, ezért ez határozza meg a lépéseit, élményeit, tapasztalatait. Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha kinevetnek? Mi lesz, ha kudarcot vallok? Újabb ördögi kör, hiszen az ettől való szorongás még intenzívebb önfigyelést eredményez, az meg még több sérüléstől való félelmet. Ha néha sikerül neki kilépni ebből, és problémamegoldásnál kifelé fordítani a figyelmét, akkor általában könnyedén megy minden. De erre csak ritkán képes.
És ezen a ponton találkozik a nárcisztikus és az alacsony önértékelésű ember, ez köti őket össze: mindkettejük esetében túlságosan erős az ego. Mindketten túlzott intenzitással foglalkoznak saját sérülékeny énjükkel. Mindketten az egocentrizmus börtönében vergődnek. A probléma gyökere tehát ugyanaz a két esetben, a külső megnyilvánulásaikban, jellemükben meglevő hatalmas különbség pedig abból adódik, hogy nagyon eltérő az énerejük, személyiségük energiaszintje. A nárcisztikus embernek van elég ereje ahhoz, hogy a környezete fölé helyezkedjen (pl. hatalommániás politikus), míg az alacsony önértékeléstől szenvedő embert a saját egocentrizmusa maga alá gyűri (pl. szorongó, főnöke kívánságait leső alkalmazott).
A fentiekből következik, hogy az alacsony önértékelés terápiájában nagyon fontos szerepet kap az, hogy a páciens megtanulja kifelé, a megoldandó helyzetre fordítani figyelmét, ahelyett, hogy folyton saját érzékeny énjét próbálja távol tartani mindenféle sérülés lehetőségétől.