Az ego egyik fő jellemzője, hogy gyakran kerül szembe a valósággal. Sokszor nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy szeretnénk. Ilyen esetben az ember temperamentuma és kondicionáltsága szerint, tehát egyéni módon reagál ugyan, de általános tapasztalat, hogy az elvárásainkkal ellentétesen alakuló helyzetek rossz érzéseket váltanak ki belőlünk. A válasz sokféle lehet – lázadás, dühöngés, sértettség, kétségbeesés, önsajnálat, szomorúság, szégyen stb. – de mindegyik közös jellemzője a valósággal való szembefeszülés, annak el nem fogadása. A lényeg mindig ugyanaz: az ego nem akarja azt, ami van. Ez persze szenvedéssel jár, ezért a tudatosodás útját járva éppen azt tanulja a lélek, hogy miként élhet egyre nagyobb harmóniában az itt és most realitásával, azaz hogyan tehet szert a bölcs belátás és elfogadás képességére.
Ez az inkarnációkon, létesüléseken átívelő út azonban rendkívül hosszadalmas, megpróbáltatásokkal teli, és a végcél eléréséig mindannyiunkra rengeteg ellenállás és frusztráció vár, melyek sokszor indulatokat generálnak bennünk. Az indulat agresszív energia, amely megnyilvánulási utat keres magának. Ha egyszer kialakult, valami mindenképpen történni fog vele, valahogyan hatással lesz a lelki működésünkre, nem tehetjük semmissé. Az viszont rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk vele, miként kezeljük. Jelen cikkemben ennek főbb lehetőségeit mutatom be, ismertetve azok előnyeit és hátrányait, valamint a tudatosság skáláján elfoglalt helyüket.
A könnyebb megértés kedvéért egy hétköznapi példán keresztül tárgyalom mindezt. Képzeld el, hogy tanfolyamot vezetsz, ami már sok embernek segített a boldogabb élet kialakításában, és te is imádod csinálni. Rengeteg időt és energiát áldozol rá, olyan számodra, mintha a gyermeked lenne, és a visszajelzések is kedvezőek. Az egész jelenséget pozitív energia hatja át. (A tanfolyamot természetesen behelyettesítheted bármi mással: egy alkotással, egy projekttel, a mindennapi munkáddal stb.) Egy napon viszont kellemetlen meglepetés ér: valakitől kíméletlen, megsemmisítő kritikát kapsz, ami felér egy jókora sértéssel. Úgy érzed, az illetőnek egyáltalán nincs igaza, csupán a rosszindulat beszél belőle. Nagyon fájón érint, hogy önmegtagadó munkádat leszólják, nem értékelik. Forrongani kezd benned a düh, feszíteni kezd az indulat. Benső harmóniád menthetetlenül megtörik, és szembesülsz azzal, hogy nem tehetsz, nem érezhetsz úgy, mint ha semmi sem történt volna. Valamit mindenképpen kezdened kell a létrejött indulattal, valahogyan le kell reagálnod magadban a dolgot – de hogyan? Fejezd ki nyíltan a dühödet, hogy ezáltal levezesd a feszültséget? Önérzetesen kérd ki magadnak? Vagy inkább hagyd szó nélkül, hogy ne mérgesedjen el még jobban a helyzet? Mi ilyenkor a megfelelő válaszreakció? Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak okoztak már fejtörést az efféle dilemmák. Nézzük tehát, milyen lehetőségeink vannak!
- Elfojtás. Megteheted, hogy nem reagálsz a sértegetésre, a haragodat nem fejezed ki, megtartod magadnak. Próbálsz nyugodtnak, könnyednek mutatkozni, belül azonban fortyog az indulat, mardos a düh. Álláspontom szerint ez a lehető legrosszabb, amit tehetsz. Ilyenkor ugyanis bennreked a feszültség, azt önmagad ellen fordítod, s így autoagresszió lesz belőle. A gyakori elfojtás ezáltal akár betegségekhez is vezethet, ráadásul a konfrontáció fel nem vállalása, a konfliktusok elkerülése miatt a lelki fejlődésnek, a tudatosodásnak is komoly gátjává válhat.
- Elhárítás. Az eredmény szempontjából pozitívabb, de a tudatosság aspektusából nézve továbbra is alacsony szintű megküzdési mód, ha valamilyen elhárító mechanizmust vetsz be pszichéd feszültségmentesítése céljából. Ilyen lehet például kritikusod személyének degradálása, leértékelése. Önigazolásként remekül működhet, ha megkérdőjelezed a másik ember értelmi színvonalát, ha egyszerűen lehülyézed magadban, de vedd észre, hogy ez védekezés, márpedig védekezni általában olyankor szoktunk, amikor valami magunknál erősebbel kerülünk szembe. Személyed mások fölé helyezése tehát ebből a szempontból önbecsapásnak minősíthető, és mint ilyen, nélkülözi a tudatosságot és a valódi önismeretet.
- Kiégetés. Ez az indulatok levezetésének, kiélésének az útja. Ebben az esetben az átélt haragot nyíltan kifejezed, vállalva az ezzel járó esetleges negatív következményeket is. Minthogy a bensődben tomboló düh kiégetése további konfliktusok forrása lehet, azaz nem a béke irányába mutat, ez sem tökéletes módja az indulatok kezelésének. Van azonban két pozitívuma: egyrészt dühöd kiélésével feszültségmentesítheted magad, másrészt pedig azáltal, hogy bevállalod a konfliktust, ahelyett, hogy elmenekülnél előle, beleállsz a lélek iskolázásához, azaz a tudatosodáshoz szükséges érlelő folyamatokba.
- Felülemelkedés. Véleményem szerint ez az átlagember számára elérhető legmagasabb szintű indulatkezelési mód, ami már feltételez bizonyos fokú tudatosságot. Lényege, hogy nem megoldani akarod a problémát, hanem meghaladni, és nem a sérülékeny ego szintjén éled át a helyzetet, hanem egy magasabb perspektívából látsz rá. A példánknál maradva, tekinthetsz úgy a tanfolyamodra, mint küldetésedre, ami felette áll mindannak, amit önös érdekeknek szokás nevezni. Ezen a szinten már nem veszed magadra a sértéseket, hiszen eleve nem a személyes ambíciók vezérelnek, hanem jóval magasztosabb motivációk. Ez a tudatosságnak azon foka, amikor már az indulat transzformációjáról beszélhetünk, ami a lelki egyensúlyt megtartó, minőségileg magasabb szint az előző három pont esetlen indulatkezelési próbálkozásaihoz képest.