A Neki sikerült című interjúsorozatban ezúttal egyik kliensemet, Nikit szólaltatom meg.
Kérlek, röviden mutasd be az olvasóknak a problémát/problémákat, amely(ek)től szenvedtél; vázold fel a helyzetet: milyenek voltak a körülmények, hogyan érezted magad, milyen tüneteid voltak!
Pszichés és fizikai fájdalmakkal járó problémáim egyaránt voltak: pánikbetegség, halálfélelem, betegségektől való rettegés, önbecsülés probléma, megaláztatottság érzése, szédülés, fülfájás, irritábilis bél szindróma, depresszió, kimerültség, fájdalmak a mellemben, alkoholfüggőség. Ezek hosszabb időn keresztül, fokozatosan alakultak ki, ahogy az életem is változott. Mivel otthon nem találtam megfelelő állást és partnert, külföldre költöztem. Ez maga után vont további nehézségeket: beilleszkedés, újrakezdés, biztonság felépítése a nulláról. Úgy éreztem, a munkatársak nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, meg akartam felelni, ezért változni, idomulni kezdtem. Ráadásul, ebben a kritikus időszakban két hozzám közel álló ember is meghalt, ez után lettem alkoholfüggő. Napi rendszerességgel ittam munka után, a hétvégét pedig szinte az töltötte ki. Ez további problémákat szült: a barátoknak hitt emberek cserbenhagytak, akiknek mindig segítettem, hirtelen eltűntek mellőlem. Akkori párom kihasznált, anyagilag és lelkileg is tönkretett. Lassan teljesen elveszítettem önmagam, féltem, ezért nem tudtam kiállni magamért. Úgy éreztem, a pokol legmélyebb bugyrába kerültem.
Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a változás útján? Mi volt az első lépés?
Az első lépés a problémával való szembesülés volt, majd ezt követte a segítségkérés. Amikor már súlyos testi tüneteim voltak, muszáj volt orvoshoz fordulnom, aki hónapokig húzódó vizsgálatok után pszichológushoz küldött. Úgy éreztem, az anyanyelvemen tudom igazán kifejezni magam, ezért magyar szakembert kerestem az interneten, így találtam végül rád.
Vázold fel a változás folyamatát: hogyan ment végbe, mi segített legtöbbet, minek köszönheted, hogy sikerült megküzdened a problémákkal!
Őszintén szólva elegem lett magamból, a siránkozásból, a szenvedésből, a félelmekből, a mártírszerepből. Ez nem én voltam. Nem csoda, hogy bele is betegedtem. Tulajdonképpen a hajamnál fogva rángattam ki magam ebből az állapotból: egyszer mikor már sokadjára fájdalmat éreztem a mellemben, a tükörbe néztem, és ezt mondtam magamnak: „Mi a legrosszabb, ami történhet? Az, ha kiderül, hogy rövid időm van már csak hátra. És akkor mi van? Mit tennék ebben az esetben? Sírnék? Sajnálnám magam? És az min változtatna, mire mennék vele? Ehelyett többet érne, ha körbeutaznám a Földet, ha megvalósítanám régi álmomat”. Ezen a ponton már azt éreztem, hogy minden mindegy, afféle katarzist éltem át. Azt mondtam magamnak, hogy nem fogom vesztegetni az időt kemoterápiákkal, hanem igyekszem kihasználni a hátralévő időt, hogy amennyiben úgy alakul, emelt fővel, boldogan hagyjam itt ezt a világot, ne méltóságomtól megfosztva. Ez a hozzáállás lendített át a betegségektől való félelmemen. Sokat segítettek a foglalkozásaink, a veled folytatott beszélgetések is. Az önbecsülésemet segített helyreállítani, hogy valaki megértő volt velem. Emellett az is nagyon sokat jelentett, hogy a gyakorlatban jól hasznosítható tanácsokat is kaptam tőled, hogy a mindennapi problémákkal hogyan küzdhetek meg, hogyan kezeljem a konfliktusaimat. A legnagyobb előrelépést viszont talán az jelentette, hogy segítségeddel tudatosodni kezdtem, jobban megismertem, és ezáltal elfogadtam saját magamat. Felismertem, hogy újra kell teremtenem önmagam.
Nagyon érdekes, amit erről a katarzisról mondtál, és hogy felül tudtál kerekedni a halálfélelmeden. Nagyon sok ember szenved ettől. Mindenkit arra biztatok, hogy nézzen szembe a félelmeivel, ne meneküljön, fogadja el a helyzetet. Ha jól értem, neked ez sikerült. Részleteznéd egy kicsit, hogy hogyan? Miként zajlott le benned, tettél-e valamit érte, hogyan élted meg? Hogyan érhetik el ezt mások is?
Érdekes módon a dacnak és az elfogadásnak valami furcsa elegye segített ebben legtöbbet: egyrészt elfogadtam, hogy valóban meghalhatok, nem menekültem már előle, másrészt ez ahelyett, hogy letört volna, átlendített a félelmen, erőt adott, egyfajta „csak azért is” hozzáállás lett rajtam úrrá. Emellett sokat segítettek a számomra fontos emberektől érkező megerősítések is. Emlékezetes pillanat, amikor egyszer eluralkodott rajtam a pánik, belenéztem a tükörbe, és szembesültem azzal, hogy akit látok, nem is én vagyok. Írtam néhány régi ismerősömnek, hogy ők milyen embernek ismertek meg, és minden válasz azt támasztotta alá, hogy a tükörben látott „maszk” nem én vagyok, csak időközben valahogy rám került. Eszembe jutott szeretett Mamim (a nagymamám) is, az egyetlen ember, aki gyerekkoromban a támaszom volt, és az, hogy megígértette velem, hogy boldog életem lesz. Ő biztosan nem hagyná, hogy szenvedjek, gondoltam. Talán a tőle tanult dacos eltökéltség segített hozzá a már említett katarzishoz, ami az átalakuláshoz vezetett. Eldöntöttem, hogy kilépek az áldozat szerepéből, és vállalom a felelősséget mindenért. Ezután konkrét lépéseket is tettem a változás irányába, például elkezdtem ismét zenét hallgatni, ami egy ideje már kimaradt az életemből. Korábban nagyon fontos volt nekem, és most azt éreztem, hogy újra felemel, mintha törött szárnyaim összeforrtak volna és újra szárnyalnék.
Óriási eredmény az is, hogy meg tudtál szabadulni az alkoholfüggőségedtől. Sok embernek jelent problémát ez is. Sokan nem látnak belőle kiutat. Van, aki fokozatos leszokással próbálkozik, más egyik napról a másikra szeretné letenni a poharat. Neked hogyan sikerült, mi segített ebben? Adj valami tanácsot, kérlek, a problémában érintett olvasóknak!
Az alkoholizmus alattomos dolog, sokáig észre sem veszi az ember, hogy függővé vált. Ez azért van, mert fokozatosan alakul ki. Nálam is így volt. Hétvégi bulizással indult, aztán egy-két pohárral hétköznapokon is megittam, munka után, majd még többet, és lassan a hétvégéket ez töltötte ki. Fizikai tüneteim, testi betegségeim mutattak rá, hogy ez így nem mehet tovább. Amikor egy antibiotikum-kúra során egy hétig nem ittam, éreztem a változást: kitisztult a fejem, jobb lett a közérzetem. Aztán amikor meghoztam a döntést, hogy egyik napról a másikra elhagyom az italt, további pozitív változásokat tapasztaltam: emésztésem megjavult és energiaszintem is megnőtt. Ezután az étkezési szokásaimon is változtattam és elkezdtem edzeni. Összességében azt mondanám, hogy a legfontosabb, a valódi megoldás a felelősség vállalása önmagunkért és a határozott döntés meghozatala. Ennek jutalma pedig a testi-lelki egészség. Amióta ezt megértettem, nem is hiányzik az alkohol.
Nagy változásokon mentél át. Utólag milyen következtetéseket tudsz levonni a történtekből? Mit tanultál belőle? Változtál-e, fejlődtél-e általa személyiségedben, gondolkodásmódodban, bárhogyan?
Rengeteget tanultam a történtekből. Megtanultam, hogy mindenért én vagyok a felelős, az én gondolkodásmódom határozza meg a világomat, és nem rajtam kívül álló tényezők. Már semmilyen körülmények között nem adom fel önmagam, nem akarok mindenáron megfelelni az elvárásoknak. Ha valaki hajlandó felelősséget vállalni önmagáért, az arra is feljogosítja, hogy szükség esetén kiálljon saját érdekeiért. Akiknek igazán fontos vagyok, azok úgyis önmagamért szeretnek, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Aki viszont nem kedvel, az akkor sem fog, ha kibújok a bőrömből. Viszont önmagamnak csak ártok azzal, ha a „nem vagyok elég jó” gondolataival, érzéseivel mérgezem a lelkem.
Mit javasolnál azoknak az olvasóknak, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint amilyenektől te szenvedtél?
Azt javaslom nekik, hogy minél előbb kérjenek segítséget. A külső támogatás erősíti a belső változási folyamatokat. De talán a legfontosabb, hogy nézzenek szembe azzal a bizonyos „tükörrel”. Hogy vállaljanak felelősséget a saját életükért. Hogy éljenek!
Mikor megtudtam, hogy verseket írsz, és elolvastam őket, a tehetséged mellett feltűnt az is, hogy alkotásaidat mintha a lelkiállapotaid, a küzdelmeid ihletnék. Mintha a benned levő feszültséget írnád bele a verseidbe, és ezáltal ki magadból. Lehetséges, hogy öngyógyító hatása van rád az írásnak, könnyít a lelkeden? Beszélj egy kicsit erről! Hogyan jött a versírás és mit jelent számodra?
Gyermekkorom óta írogatok verseket. Ennek öngyógyító jellege kétségtelen. Mindig egy adott érzés, gondolat feldolgozásához segít hozzá. Kiírom magamból a fájdalmamat, félelmemet, örömömet, mindent, ami erős érzelmeket vált ki belőlem. Azt szeretem legjobban a versírásban, hogy a művészet eszközeivel teszi lehetővé, hogy akár több év szenvedése pár sor rímben feldolgozásra kerüljön.
Niki beleegyezett, hogy két versét megosszam az olvasókkal. Ennek azért is örülök, mert érdekes látni, hogy a megélt sors és a létrehozott alkotás milyen csodálatos módon fonódik össze, rámutatva ezzel a művészet terápiás lehetőségeire. Ezúton is köszönöm Nikinek ezt az élményt és a válaszadást.
Tüzes vihar
Hatalmas vihar tombolt kikötőm felett,
Amely szinte a semmiből termett,
Majd belekapott bontott vitorlámba,
S magával sodort a szeszélyes óceánba.
Sodor a vihar beljebb és beljebb,
Tüzes szárnyán egyre mélyebbre.
Irányítani már nem tudom hajóm,
Talán hagyom, s így lesz a jó.
Szeszélyes vihar ez, mely szele oly forró,
Mint a Nap égető s perzselő tüze.
Arcomon az esőcseppek elolvadnak,
Akárcsak az örömben hullajtott könnyek.
Széttárom hát karom hajóm árbócán,
Hadd érezzem e vihar parazsát…
Hadd érezzem az erejét és forróságát…
Hadd égesse belém minden kívánságát…
A part egyre jobban távolodni látszik,
S a naplemente színes vászonként játszik.
A víz tükre sima, s tükörszerű,
Egyszerűen csak meseszerű.
Merre s hova tart e kaland,
Nem tudni még… nem is baj.
Tűzmadár szárnya szítja a szelet,
mely tovarepíti vitorlámat a messzibe…
Harcos angyal
Sötét felhők uralják az eget,
A szél csontodig hatol.
Könnyed az arcodra dermed,
Úgy érzed, ez maga a pokol.
Nem tehetsz semmit ellene,
Éhes varjakat látsz,
Amint köröznek feletted,
Míg Te a napfényre vársz.
Vajon van értelme hinni, várni?
Hisz rohannak a percek, napok…
Reménységünk vasláncain
Sínylődünk, mint kínzott rabok.
Angyal száll alá az égből.
Szárnya erős, hatalmas,
S mondja Néktek: “elég ebből”,
Az élet legyen irgalmas!
Miért ütköztök akadályba?
Csupán saját félelmetek.
Nem élhettek félhomályban,
Hisz Nap fénye él Bennetek!
Oldalán lóg kard és tőr,
Tekintete tiszta, mégis konok.
Fekete, harcos angyal Ő,
Ki jól ismeri a gonoszt.
Gátlásaink mocsarából született
Arc nélküli lények,
Kik láncra vernek bennünket,
S fogoly lesz a lélek.
Tárd ki karod, hunyd le szemed,
Engedd el félelmedet.
Érezd, minden békés, meleg…
Angyal szárnya óvja lelked!