A szorongás érzését mindenki megtapasztalja élete során, de nem egyformán hat ránk. Az egyik legfontosabb tapasztalatom az, hogy a stresszhelyzetekre minden ember a személyisége és vérmérséklete szerint reagál. Vannak olyanok, akiket elgyengít, és úgy érzik, semmit sem tehetnek önmagukért, helyzetük javításáért. Mások heves viselkedésben vezetik le a feszültséget, támadással védekeznek. És olyanok is akadnak, akik folyamatosan viccelődnek, mindig sziporkáznak és jókedvűnek tűnnek, és csak a viselkedésük fárasztó volta alapján gyaníthatjuk, hogy egy, az összképpel összeegyeztethetetlen, ki nem mondott dolog lapulhat a háttérben.
Ezek a különbségek a legtöbb esetben már a gyermekkorban is tetten érhetőek. Mivel évek óta iskolapszichológusként dolgozom, sok szorongó gyerekkel találkoztam már. Az egyik kisdiák félszeg, ha nem érzi biztonságba magát, a sarokban húzódik. A másik ezzel ellentétben mindenáron magára szeretné vonni tanítói és társai figyelmét. Utóbbi típus könnyen megkaphatja a hiperaktív besorolást. Pedig a legtöbb túlságosan élénk “rossz” gyerek esetében is csak arról van szó, hogy nyugtalan és szorongó, de extravertált természete miatt ezt kifelé fordítja.
A két típussal eltérően kellene bánniuk a pedagógusoknak. A dolog nehézsége abban van, hogy a mai oktatási rendszer feltételei között kevés lehetőség van arra, hogy a tanító vagy a tanár mindenkivel egyéni igényei szerint foglalkozzon. Az is problémát jelent, hogy a pedagógusokat a képzésük során nem készítik fel kellőképpen arra, hogy miként oldják meg a kritikus helyzeteket a gyakorlatban, pszichológiai oktatásuk az elméleti keretek között marad. Sőt, legalább ekkora problémának látom azt is, hogy a felvételi vizsga is az elméleti tudást méri fel és nincs arra valódi lehetőség, hogy a pedagógusjelöltek alkalmasságát megállapítsák. Voltak/vannak erre próbálkozások, de a mai napig nem működik jól a szűrés. Így viszonylag sok olyan ember kerül be az oktatásügybe, akik nem alkalmasak a tanítói, tanári pályára.
Pedig a nevelés rendkívül összetett és jó pedagógiai érzéket igénylő terület. És különösen fontos lenne a szorongó és a többi segítségre szoruló gyermek számára, hogy olyan nevelőik legyenek, akik megfelelőek erre a szerepre. Elképesztő pedagógiai baklövéseknek voltam már tanúja magam is, de mindannyian rendszeresen értesülhetünk ilyenekről médiából, ismerősöktől, gyermekeinktől. Egyik emlékezetes eset, ami mély nyomot hagyott bennem, amikor egy tanítónő meglepő módon reagált arra, hogy az egyik elsős kisfiú matekórán ahelyett, hogy megfelelően figyelt volna, folyamatosan babrált a kezeivel. A tanítónő hozott celluxot és a gyerek két kézfejét körbetekerte vele. Megoldotta a problémát – mesélte később, – a gyerek nem babrált tovább a kezeivel…
Hát igen… Történnek ilyenek sajnos. Nyilvánvaló, hogy ha egy gyerek bármilyen mozgásban vezeti le feszültségét, és ebben megakadályozzuk, akkor csak még inkább növeljük a szorongását. Ezt egy nevelőnek akkor is tudnia kellene, ha sohasem tanulta volna. Fenti esetben a tanítónő lehet, hogy elérte, hogy a gyerek mozdulatlanul üljön az óra hátralevő részében, de hogy a matematikára még annyira sem tudott odafigyelni, mint korábban, az teljesen biztosra vehető.
Természetesen nagyon jó pedagógusok is vannak, akik nagyszerű érzékkel közelednek tanítványaikhoz. De talán mindenki előnyére válik, ha egy kicsit az iskolai szorongással is foglalkozunk. Hasznos lehet tanároknak és szülőknek egyaránt. Ezért a következő bejegyzésben ezt a témát folytatom, mélyítem el.