Előző bejegyzésemben egy érdekes témáról írtam, arról, hogy nem minden mentális zavarban szenvedő ember akar igazán meggyógyulni. Egyrészt, ha valakire egyszer rákerül a “beteg” címke, akkor az énképének részévé válik, amely nagyon nehezen megváltoztatható. Másrészt pedig a betegség olykor kényelmes is lehet, el lehet bújni mögé, megmagyarázhatóak és igazolhatóak vele a kudarcok, a sikertelenségek, sőt akár egész elrontott életek is.
Igen, az ember gyakran keres önigazolást. Ez is a feszültségmentesítés egyik formája. Tudattalan célja pedig az önbecsülésünk védelme. Ha ugyanis valamilyen külső körülménnyel vagy belső állapotunkkal meg tudjuk magyarázni önmagunknak és másoknak, hogy miért nem vagyunk sikeresebbek, akkor azzal részben vagy egészben el is hárítottuk a felelősséget magunktól. Nem a mi hibánk, hanyagságunk vagy alkalmatlanságunk okozta a kudarcot, nem mi vagyunk a “lúzerek”, hanem a helyzetünk nem tette lehetővé, hogy jobb eredményeket érjünk el. Ugye mennyivel jobban hangzik így? Mindjárt sokkal kevésbé sérül az önbecsülésünk, hiszen igazán nem rajtunk múlt a dolog. Mint láthatod, ez is az énképünket szolgálja.
Olyannyira így van ez, hogy bizonyos esetekben még keressük is azokat a helyzeteket, amelyek lehetetlenné teszik a sikert. A pszichológiában ezt a jelenséget önsorsrontásnak nevezzük. Az ilyen viselkedés afféle lelki öngól. Lényege szintén az önigazolás keresése kudarc esetére, hátterében pedig az alacsony önbizalom áll. Ilyen eset például az, ha egy állásinterjún nem megfelelő öltözetben vagy kócosan jelenünk meg. Ilyenkor viselkedésünkkel tudattalanul rontani igyekszünk saját esélyeinket. Miért tesz az ember ilyet? Egyszerű a magyarázat: sikertelen pályázás esetén betudhatjuk a kudarcot “laza” megjelenésünknek, és nem kell szembesülnünk azzal, hogy esetleg nem vagyunk megfelelően felkészültek és tehetségesek. Hasonló célt szolgál az a gyakori magyarázat is, hogy “arcra” vagy protekció alapján értékelték a jelentkezőket. Ennek lehet igazságalapja is, de bizonyos esetekben egyszerű önigazolás.
Biztosan Te is ismersz olyan embereket, akik önsorsrontó életet élnek. A környezetében élők látják, hogy a vesztébe rohan, ő maga azonban ezzel nincs tisztában. Ennek az az oka, hogy az önsorsrontó viselkedést tudattalan lelki mechanizmusok működtetik. Csak így alkalmazható önigazolásként, csak így védheti énképünket, ha tudatos lenne, elveszítené ezt a funkcióját. Ha szándékosan és tudatosan mennénk kócosan állásinterjúra, hogy ezzel csökkentsük esélyeinket, akkor tisztán látnánk, hogy ez gyávaságból, kishitűségből ered, és óhatatlanul negatívan befolyásolná önbecsülésünket.
Olykor mindannyian alkalmazzuk ezt az énképet védő önbecsapást. Ki gyakrabban, ki ritkábban, de senki sem mentes tőle teljesen. Érdemes tehát egy kis önelemzésbe fognunk, és megvizsgálnunk, hogy önbecsülésünk védelmében mennyi esélytől fosztjuk meg önmagunkat.
Különösen fontos lenne ezt megtenniük azoknak, akik hosszú idő óta szenvednek valamilyen betegségben, és a kezelések végtelen sora hiábavalónak, hatástalannak bizonyul. Ilyenkor felmerülhet a kérdés, hogy nem a beteg tartja-e benne magát tudattalanul kóros állapotában; nem arról van-e szó, hogy tart attól, hogy egészséges emberként több és nehezebb feladatot kellene ellátnia, nagyobb felelősséget kellene vállalnia, talpra kellene állnia. Egy évek óta betegségtudatban élő személynek ez igenis jelenthet veszélyt. Néha biztonságosabb és kényelmesebb benne maradni a megszokott állapotban.
Természetesen nem minden elhúzódó betegségnek ez áll a hátterében, de az senkinek sem árthat meg, ha olykor egy kis önvizsgálatot tart.