A házasság lehetséges buktatói

Lelkiállapotunkat nagymértékben meghatározza emberi kapcsolataink minősége. Ezek közül is kiemelkedik a családi és házastársi viszonyok jelentősége. Otthonunk nyugalma, szeretteink pozitív viszonyulása elégséges erőt adhat ahhoz, hogy az élet más területein adódó problémákkal sikeresen megbirkózzunk. És ennek az ellenkezője is igaz: a családi és házastársi konfliktusok sok energiát emésztenek fel. Ha tehát jó közérzetre, testi-lelki egészségre vágyunk, akkor az egyik legfontosabb dolgunk otthonunk békéjének biztosítása.

Az emberek többsége házasságban vagy tartós párkapcsolatban él. Pszichológusként azt tapasztalom, hogy klienseim jelentős része az együttéléssel összefüggő problémákkal keres meg. Bizonyos nehézségek különösen gyakorinak tekinthetőek, melyekkel igen sok ember küzd. Ebben a cikkemben az általam legáltalánosabbnak tartott párkapcsolati problémákról írok. Ha ismerjük ezeket a csapdákat, talán sikerül elkerülnünk őket.

1. Az első számú konfliktusforrásnak azt tartom, amikor a házastársak megpróbálnak jogot formálni maguknak arra, hogy párjukat tulajdonukként kezeljék. Ez a birtoklási vágy nem minden esetben nyilvánul meg látványosan, de rejtett háttérhatásként is próbára teszi a kapcsolatot. Amikor például erélyesen számon kérjük a partnerünkön, hogy miért késett, hol volt, mit csinált, akkor akaratlanul is azt üzenjük neki, hogy számadással tartozik nekünk. Ez azért jelent problémát, mert így bizonyos fokú alá-fölérendeltség jelenik meg a kapcsolatban, hiszen úgy viszonyulunk a társunkhoz, ahogy egy szülő a gyermekéhez. Ehelyett törekedjünk az egyenrangú párbeszédre, hiszen az a hosszú távú sikeres párkapcsolat egyik titka. Meggyőződésem, hogy minden embernek szüksége van bizonyos fokú szabadságra és függetlenségre, még házasságban élve is. Ennek az igénynek a mértéke egyénfüggő. Mindenesetre, ha biztosítunk egymásnak némi szabad mozgásteret, a kapcsolat sokkal boldogabb és tartósabb lesz.

2. A másik gyakori problémának az tekinthető, amikor a házasság megreked egy fejlődési szinten, és a pár nem képes változni és változtatni. Az életben minden szakadatlan mozgásban van. Megcsontosodott élethelyzeteket teremtünk azzal, ha mindenáron eredeti formájukban akarjuk fenntartani körülményeinket. Ahogy az együtt töltött évek múlnak, a házasság is formálódik, alakul, változik. Ez így természetes, hiszen a benne élő két ember sem ugyanaz már, mint akik a megismerkedésük pillanatában voltak. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon működőképes és boldog legyen, el kell fogadni a változás tényét, mi több, tudatosan törekedni kell arra, hogy folyamatosan új színekkel és minőségekkel gazdagítsuk a kapcsolatot. Érdemes olykor kedveskedni egymásnak vagy meglepni a másikat valamivel. A házasságot is úgy kell gondozni, mint ahogy egy virágot öntözgetünk, rendezgetünk, ha nem akarjuk, hogy elhervadjon.

3. Amikor egy párkapcsolat végérvényesen zátonyra fut, és úgy érezzük, már nem tudjuk megmenteni, dönteni kell: válunk vagy együtt maradunk. Sokan elítélik a válást, az én véleményem viszont az, hogy egy rossz kapcsolatot érdemesebb megszakítani, mint fenntartani. Semmi értelmét nem látom annak, hogy önmagunkat és a másik embert is olyan helyzetbe kényszerítsük, ami egyikünknek sem jó. Sokan a gyerekekre hivatkozva maradnak együtt, holott ők is megszenvedik a rossz családi légkört. A „holtomiglan, holtodiglan” esküt azért sem tartom szerencsésnek, mert előfordulhat, hogy társunknak csak epizódszerepe van az életünkben, csupán bizonyos közös lecke köt bennünket össze, és ennek megoldásával együttélésünk értelmét veszti. Minden ember egyedül jön a világra és egyedül távozik, az élet egész egyszerűen egyéni „feladat”. Nagyon szép dolog, ha egy pár együtt öregszik meg, de csak akkor, ha az őszinte szeretet köti össze őket, és nem tévhitek, a változástól való félelem és társadalmi elvárások.

4. Amikor egy fiatal pár egybekel, gyakran egyikük szüleihez költöznek. Ennek egyrészt anyagi okai lehetnek, másrészt sok szülőre ez megnyugtatóan hat, úgy érzi, nem veszítette el gyermekét, továbbra is együtt élhetnek. A probléma abban van, hogy egy fiatal pár csak akkor tud igazán a családtól független közös életformát kialakítani, ha bizonyos mértékben mindkét tagja leválik a szüleiről. A generációk együttélése ezt ritkán teszi lehetővé, ezért nem szerencsés választás. Ez még akkor is igaz, ha nincsenek nyílt konfliktusok, és látszólag minden a legnagyobb rendben van. Az emberi kapcsolatok dinamikája igen mély lelki síkon zajlik, a felszín gyakran megtévesztő.