Létezik egy anekdota, melynek csattanója szerint egy haldokló ezekkel a szavakkal búcsúzik szeretteitől: „Rengeteg tragédia volt az életemben, néhány valóban megtörtént”. Tanulságos kis mese, hiszen melyikünknek ne lenne ismerős a szituáció: szorongunk, aggodalmaskodunk egy általunk elképzelt vészhelyzet miatt, és nem ismerjük fel a dolog fiktív voltát, vagyis azt, hogy az egész problematika csak a mi fejünkben létezik. Negatív anticipációnak nevezzük az ilyen előrevetített félelmeket, azt, amikor a jövőben esetleg bekövetkező események miatt rágódunk. Mivel az alapvetően kényelmes és biztonságos életet élő modern nyugati ember számára ez okozza a legnagyobb problémát, feltétlenül szólnom kell róla a blogban.
Az aggodalmaskodás hatékony oldásához két dolgot mindenképpen fel kell ismernünk. Az első és legfontosabb, az elménk „sztorigyártó” hajlama. Némi önmegfigyeléssel tetten érhetjük magunkban a mechanizmust, ahogyan fokról fokra, tégláról téglára felépítjük szubjektív valóságunk félelmetes konstruktumait. A túldramatizálásra hajlamos elme roppant kreatív módon generál egy apró szikrából is erdőtüzet, és ami a legrosszabb, bele is éli magát a saját maga által kreált problémába. Megfelelő szintű tudatossággal azonban ez a túlzásokra való hajlam kordában tartható. (Lásd a Bennünk élő megfigyelő című kétrészes cikkemet!) A másik lényeges dolog, amit fel kell ismernünk, hogy aggodalmaskodni tipikusan olyankor szoktunk, amikor nincs valós problémánk. Ha ugyanis egy ilyen előáll, akkor nem rágódunk, hanem tesszük, ami az adott szituációban a legjobb megoldásnak tűnik. A veszély lehetősége, a bizonytalanság tehát sokszor nagyobb gondot okoz, mint a valós vészhelyzet; a szorongás, az aggódás jellemzően olyankor keseríti meg az életünket, amikor csak számítunk a veszélyre, de az valójában nem létezik. Ha tehát tetten érjük magunkban az aggodalmaskodást, emlékeztessük magunkat arra, hogy ez annak a jele, hogy aktuálisan nincs valódi, égető problémánk!
Ha mindezek ellenére mégis szorongunk, ahelyett, hogy menekülni próbálnánk a félelmetesnek tűnő helyzet elől, inkább vizsgáljuk meg azt és készüljünk fel rá. Ebben a pozitív gondolkodás segíthet, de csak abban az esetben, ha reális alapokon nyugszik. Valódi érzelmeink tagadása, meghamisítása, vagyis az önbecsapás többet árt, mint használ. Csak úgy enyhíthetjük félelmeinket, ha szembenézünk velük. Az az önmagunkkal játszott bújócska, az a rózsaszín szemlélet, amit sokan tévesen pozitív gondolkodásnak hisznek, puszta menekülés. Tulajdonképpen eleve nem is pozitív gondolkodásra kellene törekednünk, hanem reális látásmódra. Ahogy az előző bekezdésben levezettem, a negatív megközelítés és a belőle fakadó aggódás többnyire annak a következménye, hogy túldramatizáljuk, azaz irreális módon látjuk a dolgokat. Sokszor tehát elegendő lenne a pozitivitás szempontjából, ha megmaradnánk a valóság talaján, ha nem rugaszkodnánk el onnan.
De hogyan lehetünk ún. pozitív realisták? Két támpontot adok, melyek remélhetőleg segítenek a szorongást okozó helyzetek józan kezelésében. Először is, határozzuk meg a félelmetes szituáció bekövetkezésének valószínűségét! Minden bizonnyal arra jutunk majd, hogy a bekövetkezés esélye csekély vagy minimális. Akár így van, akár nem, a második támpontra is érdemes támaszkodnunk, nevezetesen, hogy felkészülünk a rettegett szituációra. Legyen egy tervünk arra az esetre, ha a probléma valóban előáll! Ha ily módon szembenézünk a helyzettel, egyrészt növekedni fog az önbizalmunk, kompetensebbnek fogjuk érezni magunkat, másrészt lesz egy kész stratégiánk, amit szükség esetén bevethetünk. Ennek birtokában már megengedhetjük magunknak a lazítást és a jelen pillanat örömteli megélését, hiszen „a hídon úgyis csak akkor kell majd átmennünk, amikor odaérünk”.