Az új év kezdete sok embert késztet arra, hogy változtasson szokásain, életmódján, gyakoriak az újévi fogadalmak is. Jellemzően olyan célokat tűzünk ki magunk elé ilyenkor, amelyek elérése nagyobb erőfeszítést és kitartást igényel. Ilyen emberpróbáló vállalás lehet például egy-egy káros szenvedélytől vagy függőségtől való megválás is. Erről a témáról írok most, bízva abban, hogy cikkem segítséget nyújt az érintetteknek ahhoz, hogy az újévi fogadalom ne beteljesületlen vágy és fogadkozás maradjon. Nagyon sok ember szenved az addikció valamely formájától, hatalmas és szerteágazó területről van szó, lehetetlenség egy cikkbe belesűríteni, ezért most csak az alkoholfüggőséget tárgyalom.
Nem fogok hosszas bevezetőt írni az alkoholizmus kialakulási folyamatáról és ártó hatásairól, hiszen ezeket mindenki jól ismeri. Ehelyett inkább a megoldásra, a leszokás lehetőségeire szeretnék fókuszálni. És ezen a ponton máris eljutottunk az első problémaforráshoz, nevezetesen, hogy (véleményem szerint) mennyire téves a kezelésnek az a módja, amely a függőségre, mint súlyos betegségre tekint, és ezáltal a klienst páciensnek minősíti. Ha olvastad az ezt megelőző cikkemet, akkor tudod, hogy miért tartom ezt veszélyesnek. Amennyiben a függőséget komoly kórképként kezeljük – én kizárólag a testi leépüléssel és súlyos elvonási tünetekkel járó állapotot, azaz a végső stádiumot tekintem annak –, azzal kétféle üzenetet közvetítünk a kliens felé. Egyrészt betegségtudatot alakítunk ki benne, ami az énképbe beépülve megnehezíti a változást, másrészt azt sugalljuk számára, hogy nélkülözhetetlen a szakszerű segítség, ő maga kevés a probléma megoldásához, amivel viszont attól fosztjuk meg, ami a legfontosabb a fejlődés szempontjából: a saját állapotáért vállalandó felelősségtől. Ha figyelemmel követed a munkásságomat, ismered a szemléletemet, miszerint életünket végső soron egyedül mi magunk tehetjük rendbe, senki mástól nem várhatjuk, hogy megoldja helyettünk a problémáinkat. Nem létezik olyan tudományos módszer vagy szakszerű technika sem, amely kiválthatja és helyettesítheti az akaraterőt és a kitartást. Talán a témában érintett emberekből heves ellenállást fog kiváltani, de nyíltan kimondom: az alkoholista azért iszik, mert inni akar. Lehet mentséget keresni és magyarázkodni, lehet betegségként feltüntetni a dolgot, de alapvetően mégiscsak arról van szó, hogy az alkoholista minden egyes nap maga dönt úgy, hogy szájához emeli a poharat. És ennek az ellenkezőjéről is csak ő dönthet.
Tévhit, hogy az alkoholfüggő a szerrel küzd. Önmagával küzd. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy bármilyen folyadéknak hatalma lehet az ember felett. Nem az ital csábítja el és tartja rabságban élvezőjét, hanem a benne élő „kisördög”, aki azt ígéri számára, hogy ha iszik, jobban fogja érezni magát. Az alkoholisták többsége feszítő kettősségben él. Egyfelől szeretne megszabadulni függőségétől, időnként el is határozza, hogy összeszedi magát, talpra áll, de aztán megszólal az a bizonyos hang és ilyeneket súg: „ugyan, egy pohártól semmi bajod nem lesz”, „nem nagy ügy, ha néha ellazulsz, ennyi neked is jár”, „ma ünnep van, mindenki iszik, ez ilyenkor így természetes”, stb., stb. A probléma az, hogy egy alkoholfüggő esetében az első poharat szinte törvényszerűen követi a második, az ünnepnapot az ünnep másnapja… És ilyenkor nem az ital kerekedik felül, hanem az ember énjének egyik („rosszabbik”) fele diadalmaskodik a másik felett. Az alkoholizmus tulajdonképpen nem más, mint a lélek önmagával vívott kemény csatája, spirituális értelemben az ego és az önvaló egymással folytatott küzdelme.
A fentiekből következik, hogy ezt a harcot az alkoholistának magának kell megvívnia. Lehet és érdemes is támogatást kérni, de a személyes felelősségvállalás és az erős akaraterő nem kerülhető meg és nem pótolható mással. Léteznek ún. önsegítő csoportok, pl. az Anonim Alkoholisták közössége, ahol a függő személy leszokni vágyó sorstársakkal találkozhat, körükben megértésre, bátorításra lelhet. Vannak olyan internetes oldalak, blogok, fórumok is, amelyek támogatóan hathatnak. Ezek nagy segítséget jelenthetnek, érdemes élni a lehetőséggel. Ugyanakkor szem előtt kell tartani azt a lelki törvényszerűséget is, miszerint aminek a figyelmünket szenteljük, annak energiát adunk, tehát véleményem szerint nem ajánlatos hosszabb időn keresztül olyan emberek társaságát keresni, akik a függőségünkre emlékeztetnek bennünket. Tudni kell a múltat magunk mögött hagyva továbblépni, amikor annak eljön az ideje.
Végezetül néhány tanács alkoholizmussal küzdő olvasóimnak:
1. Nem sok eredménnyel kecsegtet a fokozatosság elve, kevesen tudnak a napi adag lassú csökkentésével leszokni az alkoholról. Ez éppen azért van így, mert nem elsősorban az ital okozza a függőséget, sokkal inkább önmaga „kisördöge” tartja rabságban az embert. A sikeresen leszokott alkoholisták szinte egybehangzóan állítják, hogy a teljes szeszmegvonás vált be náluk. Valódi alkoholbetegség esetén azonban már szükség lehet orvosi felügyeletre és fokozatosságra. 2. Találj olyan célt, elfoglaltságot, hobbit magadnak, amely betölti azt az űrt, amelynek betöltésére eddig az ital szolgált! Ha megfosztjuk magunkat valamitől, azt a hiányérzet elkerülése érdekében helyettesítenünk kell valami mással. Remek lehetőség erre a sport. 3. Ismerd fel, hogy alapvetően eddig is te magad tartottad fenn a problémát, így bármikor kiléphetsz belőle. A „kisördögnek” csak addig van hatalma feletted, amíg nem vagy rá eléggé tudatos, amíg nem vonod ellenőrzésed, uralmad alá. Mivel az is a te részed, ne harcolj ellene, hanem szelídítsd meg! Ha ez sikerül, olyan erő és képesség birtokába jutsz, amit az élet bármely más területén is felhasználhatsz a jövőben. A függőség, mint minden próbatétel egyaránt lehet akadály és lehetőség: ha megadjuk magunkat neki, rámehet az életünk, ha viszont felülemelkedünk rajta, rengeteget profitálhatunk a tapasztalatból.