Érzelmi kötelék és szorongás

Köztudott, hogy a felnőttkori pszichés problémákat a pszichológia számos irányzata a gyermekkorból eredezteti. Úgy tartjuk, hogy a korai életkorban íródnak be azok a lelki programok, melyek a későbbi zavarok bázisává válnak. A felnőttkor kihívásai csak aktiválják ezeket. A szakemberhez forduló kliensek egy része azonban nem tudja jelenlegi problémáit korai sérülésekhez kötni. Sok szorongó ember kifejezetten jó gyermekkorról számol be, úgy emlékszik, szülei nem bántották, sőt, szerették, gondját viselték. Számos olyan kliensem van, aki rendkívül erősen kötődik a szüleihez. Hogy lehetséges ez? Honnan erednek akkor a szorongásai? Jelen írásomban ezeket a kérdéseket igyekszem megválaszolni.

Tavaly közzétettem egy háromrészes cikket arról, hogy mely korai szükségletek ki nem elégülése vezethet lelki sérüléshez (lásd alább a blogban). Akkor kifejtettem, hogy az egészséges személyiségfejlődéshez nem elegendő a szeretetteli és biztonságos otthoni légkör, nyitottságra és szabadságra is szükség van, annak a lehetőségére, hogy a gyermek vidáman kísérletezhessen és bátran felfedezhesse a világot. Csak így alakulhat ki egészséges kompetencia-érzés és valódi önbizalom. Ehhez fontos a szabályok és keretek megfelelő beállítása, vagyis hogy azok se túl szorosak, se túl lazák ne legyenek. A gyermeknevelés egyik legnagyobb kihívása éppen ennek a finom egyensúlynak a megtartása, amivel sok szülő kudarcot is vall: vagy egyik, vagy másik irányba billennek ki. A szorongó emberek élettörténetében gyakrabban találkozhatunk túlságosan szoros keretekkel, de ezek nem mindig szigorból, gyakran inkább féltésből fakadnak. Sokszor a szülő maga is szorongó alkat, ezért bezárulással, túlféltéssel, a változás lehetőségeinek minimalizálásával igyekszik bebiztosítani önmagát és a családot. Ennek következtében a gyermek számára többnyire nem adott az autonómia megéléséhez és az önkifejezés szabadságához nélkülözhetetlen szabad tér. Az egyik probléma tehát az, hogy a szorongásra hajlamos szülő saját viselkedésével és a család életstílusának meghatározásával még akkor is elültetheti gyermekében a szorongás magjait, ha érzelmekben, biztonságban nincs hiány. Sőt, munkám során azt tapasztalom, hogy gyakran éppen ez a fajta féltő szeretet nyit utat a lelki problémák egyik általános típusának.

Ha valakit rendszeresen szidnak és/vagy vernek gyermekként, az természetesen óriási pszichés sérüléseket okozhat, de egyúttal tisztább helyzetet is teremt. Az illető személy pontosan tudja, hogy miként szerezte lelki sebeit, és többnyire a szüleihez való viszonya is egyértelmű – általában haragot vagy akár gyűlöletet érez irántuk, illetve igyekszik elhatárolódni tőlük. A (túl)féltő szeretetben való nevelkedés azonban jóval árnyaltabb képet eredményez, a családtagok közötti viszonyok lényegesen bonyolultabbak lehetnek. Az efféle szeretetnek ugyanis megkötő, elkötelező ereje van, amely érzelmileg foglyul ejtheti és fogságban tarthatja az érintetteket. Éppen ezért nagyon sok szorongó ember érzi úgy, hogy tartozik a szüleinek. Ez a követelés jöhet a szülő részéről is (például az „én érted éltem, te meg most nem foglalkozol velem” panaszban összesűríthető érzelmi zsarolás formájában), de sokszor inkább egy belsővé vált kényszerről, elvárásról van szó, amely a lelkiismeret bázisán áll. Az illető személy úgy érzi, akkor hű a szüleihez, ha problémáikat lélekben átvállalja, és azt az életstílust viszi tovább, melyet tőlük látott, náluk tapasztalt. Mintegy önkéntesen veszi magára ennek terhét. A minta kötelez, a szeretet megköt. Mindez persze szorongásokat okoz, hiszen a személy be van „szorulva” egy olyan állapotba, amelyből legszívesebben szabadulna. Ahogy gyermekkorában nem elégült ki az autonómiaigénye, úgy most sem. Elkötelezve érzi magát, és ha ezen megpróbál változtatni, a belső bíró bűnösnek minősíti, és bűntudatot kelt benne. A túlzott, egészségtelen kötődés tehát sokszor azáltal okoz mélyen ülő szorongásokat, hogy az érzelmek kényszerítő ereje révén az elvárás interiorizálódik, és az illető személy önként rendeli magát alá az őt megbénító emocionális kötöttségnek. Ilyen esetben sokszor külső nyomásra sincs szükség, úgy érzi, hogy ezzel tartozik, ez így helyes. Mivel érzelmek által vezérelt lélektani jelenségről van szó, gyakran tapasztalható az objektív rálátás és a racionális helyzetértékelés képességének, lehetőségének részleges vagy teljes hiánya. A külső kényszerekkel szemben pszichológiai értelemben könnyebb védekezni, mert azok világosabbak, egyértelműbbek, megfoghatóbbak. Az érzelmi bevonódás viszont általában bonyolultabb, homályosabb helyzeteket teremt.

A belső világunkat meghatározó sémák, az örökölt lelki programok egyik jellemzője, hogy magától értetődőnek vesszük, így meg sem kérdőjelezzük őket. Az a madár, amely kalitkában éli le az egész életét, nem tud arról, hogy azon túl is van élettér. Neki így természetes. A probléma abból fakad, hogy ha egy rossz állapotot nem is ismerünk fel, annak feszültségét még ugyanúgy megéljük. Tüneteket éppúgy okozhat. A megoldást minden esetben az önismeret- és személyiségfejlődés jelenti, melynek során jobban ráláthatunk az életünket befolyásoló tényezőkre, és aktívabban kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Ennek gyakran része, hogy felnőttként, afféle jó szülőként megadjuk magunknak azt a szabadságot és autonómiát, melyet gyermekkorunkban nélkülöznünk kellett. Ehhez azonban fel kell ismernünk, hogy a valódi szeretet nem nyomasztó, hanem felszabadító hatású, hogy nem megköt, hanem feloldoz. Hosszadalmas érlelődési folyamatra számíthat az, aki elindul ezen az úton, de megéri vállalni a változáshoz vezető kihívásokat. Egy képzett lelki segítő iránymutatásával az előrehaladás általában könnyebb és eredményesebb.