Neki sikerült – Gergő története

Gergő a harmincas évei közepén járó fiatalember. Szorongásos gondokkal fordult hozzám, és hosszabb ideig a kliensem volt. Ebből kifolyólag tanúja lehettem annak a nagy külső-belső átalakulásnak, amelyen átment. Története abból a szempontból is tanulságos, hogy jól szemlélteti, hogy miként rétegződik egymásra az alapvető lelki sérülés (a gyermekkori autonómiaszükséglet ki nem elégülése), a maladaptív megküzdés (addikció) és a szorongásos tünet (pánikroham). Olyan pszichés építmény ez, melynek lebontásához minden szinten egyszerre kell dolgoznunk. Átadom a szót Gergőnek, meséljen ő a történetéről.

A tünetekkel járó problémáim nagyjából öt-hat évvel ezelőtt kezdődtek. Akkoriban főleg tömegközlekedési eszközön tapasztaltam pánikrohamokat, amik erős izzadással és magas pulzussal jártak. Ebben az időszakban napi rendszerességgel füveztem. Nagyon sűrűn jelentkeztek a pánikrohamok, a füvezés pedig egyre kevesebb élvezetet okozott. Éreztem, hogy a kettő nem független egymástól. Amikor már nagyon szenvedtem a tünetektől, ezzel a káros szenvedéllyel egyik napról a másikra felhagytam. Ezután hosszabb ideig jól voltam. Nagyjából két évvel ezelőtt azonban újból előkerült „a régi ismerős”, ezúttal főleg kézremegéssel járó szorongásos rohamok törtek rám, munkahelyen, bevásárlóközpontban, sorban álláskor. Sokszor éreztem úgy, hogy mindenki engem figyel, és biztos azt gondolják, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Ilyenkor mindig bekapcsolt a kisebbrendűségi érzésem. Mint utólag kiderült, a problémámat nem oldottam meg a füvezés abbahagyásával, mivel csak „módszert” váltottam a szorongás érzésének elkerülése érdekében: az elkövetkező években az egészségtelen mértékű alkoholfogyasztás rabja lettem. Az alkohol mennyiségét csak az önismereti munka első pár hónapja után csökkentettem, amikor Adolf felhívta a figyelmem arra, hogy az ivás a célom ellen dolgozik, és hogy a sikerhez nélkülözhetetlen az életmódváltás is. Akkor nehéz volt belátnom, hogy az italozgatás mennyire fenntartja és elmélyíti a szorongásaimat, hiszen aktuálisan ellazított és felszabadító hatással volt rám, de lassan megtapasztaltam, hogy valóban sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, amikor huzamosabb ideig nem iszom. Visszaesések azonban még ma is vannak, nem mindig sikerül tartanom magam a saját szabályaimhoz, de egy-egy görbe este mindig igazolja az alkohol ártó hatását. Mindenesetre a manapság elfogyasztott mennyiség már csak töredéke a korábbinak. Ha néha kicsit el is csüggedek, az mindig segít, ha arra gondolok, hol tartottam két évvel ezelőtt, és mekkora utat tettem meg azóta.

Mindezzel egyidejűleg az általános életmódomon is sokat változtattam. A pánikos rosszullétek kicsúcsosodásának idején nagyon rossz fizikai állapotban voltam. Nemcsak füveztem, de dohányoztam is, szinte alig mozogtam, számottevő túlsúllyal rendelkeztem. Ez az önbecsülésemre is nagyon káros hatással volt. Végül leszoktam a cigiről is, és elkezdtem rendszeresen mozogni, kezdetben csak sétálni, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget. Aztán, amikor a fizikai állapotom már lehetővé tette, edzőterembe is eljártam, egészséges táplálkozásra tértem át, így a személyiségfejlesztő munkával egyidejűleg sikerült 30-35 kg-tól is megszabadulnom. Tavaly szeptemberben elkezdtem rendszeresen futni is, ami kiváló szorongásoldónak bizonyul számomra, valamint sikerélményt is nyújt, mert büszkeséggel tölt el, hogy hétről hétre meg tudok küzdeni saját magammal. Ez növeli az önbizalmamat is, ami rengeteget hozzátesz az általános fejlődésemhez.

És a feszültséglevezetés fontosságát nem véletlenül hangsúlyozom, hiszen mint a munka során kiderült számomra: a szorongásaimat nagyrészt pont a sok bennrekedt feszültség okozta. Nagyjából fél évnyi önismereti munka eredményeként ismertem fel, hogy a pánikrohamok ugyanolyan fiziológiai változásokat idéznek elő bennem, mint a düh érzése, hogy a kettő között rokonság van. Ez rávilágított arra, hogy mennyi elfojtott agresszió van bennem, ami szorongásos tünetek formájában nyilvánul meg. Ezt követően már tudatosan törekedtem arra, amit Adolf akkor úgy fogalmazott meg, hogy „nyitni kell a szelepen”.

A legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy felismertem, milyen gyakran cselekedtem saját érdekeimmel ellentétesen. Sokszor az ún. behódoló módban megtettem azt, amihez igazából nem volt kedvem. Lemondtam önmagamról, ám közben belül forrongtam. Ezért most folyamatosan tanulnom kell azt is, hogy hogyan álljak ki magamért, miként képviseljem az érdekeimet. Korábban édesapám mintáját követve úgy gondoltam, hogy a konfliktuskerülés, a másoknak való megfelelés erény, de rájöttem, hogy ez mennyi belső feszültséget szül. Fontos volt megismerni a személyiségrészeimet, azt a belső dinamikát, ami alapján működöm. Főként a sérült gyermeki énemmel és a belső kritikusommal való megismerkedés volt nagy előrelépés az utamon. Felismertem azt is, hogy utóbbi egyértelműen édesanyám szigorú, szabálycentrikus nevelési stílusából fakad. Ennek megfelelően átalakulóban van a szüleimmel való viszonyom is, már nem akarok megfelelni az elvárásaiknak, igyekszem a saját igényeimet előtérbe helyezni, amivel lassan sikerül elérnem, hogy ők is komolyabban vesznek, nem kezelnek már gyerekként. Igyekszem levetkőzni a tőlük kapott parancsokat, tiltásokat, szabályokat, mivel már tudom, hogy ezek nem rólam, hanem róluk szólnak, az ő felfogásukat tükrözik, melyekkel nekem nem kell azonosulnom. Most már felismerem azt is, hogy a káros szenvedélyeknek való hódolás egyfajta menekülés lehetett a részemről, tudattalanul így próbáltam ködösíteni a meg nem oldott lelki problémáimat. Ezért esetemben a teljes életmódváltás szükséges, de nem elégséges lépés a fejlődés útján, a testi-lelki egészség eléréséhez az önmagamhoz és a másokhoz való viszonyomat is rendeznem kell.

Az elmúlt két évben nagyon sokat változtam, és ez az átalakulási folyamat jelenleg is tart. Növekszik az önbizalmam, a szorongással járó helyzeteket egyre jobban kezelem. Egyúttal tudom, hogy még hosszú út áll előttem, hogy megszilárdítsam a jelenlegi állapotot, azon vagyok, hogy még jobban fel tudjam vállalni magam mások előtt. Rengeteg kapaszkodót kaptam Adolftól, melyeket tudok hasznosítani egy-egy élethelyzetben. Apró dolgok ezek, de nagyon sokat segítenek az adott szituációban. Ilyen például, hogy megengedhetem magamnak, hogy hibázzak. Sokszor tudatosítom magamban azt is, hogy nem kell mindig nagyon jónak lenni, ellentétbe is kerülhetek a környezetemmel. Ha én nem tisztelem a saját határaimat, akkor hogy várhatom el ezt másoktól?! Ugyanakkor már azt is tudom, hogy konfliktus esetén nem az a lényeg, hogy győztesen kerüljek ki belőle, hanem csupán, hogy képviseljem magam. Meg kellett tanulnom elfogadni másoktól a dicséreteket, és fel kellett ismernem, hogy mások nem annyira kritikusak velem szemben, mint amennyire én vagyok saját magammal, sőt, a szorongásaimat sem feltétlenül látják rajtam, nem kell emiatt szégyenkeznem. Néha már egész jót tudok nevetni magamon egy-egy szituációban az utólagos önostorozás helyett.

Saját tapasztalataim alapján mindenkit bátorítok arra, hogy kérjenek segítséget szakembertől, ha szükségét érzik. Minél hamarabb teszik meg ezt, annál jobb. Én sajnos elég sokáig halogattam a dolgot. Azt üzenném az olvasóknak, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, rengeteg szorongással küzdő ember él közöttünk. Legyenek türelmesek és kitartóak a pszichológussal folytatott munka során, mert megéri.