Új cikksorozatot indítok a blogban Neki sikerült címmel. Azokat az olvasóimat, klienseimet szólaltatom meg benne, akik hangulatzavarukkal, szorongásos és/vagy életviteli problémáikkal sikeresen megküzdöttek, és ma már kiegyensúlyozott embernek vallhatják magukat. Mi a sikerük titka? Hogyan győzték le nehézségeiket? Mit javasolnak sorstársaiknak? Bízom benne, hogy tapasztalataik utat mutatnak másoknak is, valamint erőt, hitet adnak, hogy van remény, van esély a változásra, a gyógyulásra.
Továbbá örömmel fogadom mindazok levelét, akik saját történetüket szívesen megosztanák velünk, akár személyazonosságukat felvállalva, akár álnéven. Jelentkezni a „Kapcsolat” menüpontban lehet. Előre is köszönöm nekik mindannyiunk nevében.
Megkérlek Zoltán, hogy röviden mutasd be a problémát, amelytől szenvedtél. Vázold fel a helyzetet: milyenek voltak a körülmények, hogyan érezted magad, milyen tüneteid voltak!
Nálam a stresszt, a pánikot a változás szele váltotta ki. Egyedül élek, kialakítottam a magam számára egy életvitelt, amelyhez nagyon hozzászoktam. Barátnőmmel, akivel szeretném összekötni az életem, külön lakunk. Szeretem őt, de azt is tudom, hogy összeköltözve lennének nézeteltéréseink. Eléggé különbözünk egymástól: ő csendes, olvasgatós típus, én inkább bulizós vagyok. Mikor szóba került, hogy összeköltözünk, egyrészt vágytam is rá, másrészt féltem is tőle. Azzal biztattam magam, hogy majdcsak kialakul valamiféle kompromisszum közöttünk. Akkor ijedtem meg igazán, amikor elmondta, hogy talált egy megfelelő közös otthont, amiről kiderült, hogy egy civilizációtól elzárt hegyvidéki ház. Az ő szemében láttam a lelkesedést, én viszont megrémültem. Az jutott eszembe, hogy kivel fogok én ezután bulizni, röhögcsélni, ráadásul magától az összeköltözéstől is féltem. Attól, hogy minden más lesz, hogy az addigi életemnek befellegzett, hogy kezdődik egy új korszak. Azt hiszem, ez a krízisnek megélt fordulópont váltotta ki a tüneteimet. Éppen egy kéthetes nyaralás előtt álltunk. Már ettől is elkezdtem rettegni. Féltem az együtt töltött két héttől. Később már magától az utazástól is. Ahogy közeledett az indulás ideje, ez a félelmem átterjedt a szűk helyekre is. Hamarosan már sem aludni, sem enni nem tudtam. Rettegtem. Leülni, megállni sem tudtam. Menekültem volna ki saját magamból. Még sírtam is utazás előtt. Kis híján otthon maradtam.
Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a változás útján? Mi volt az első lépés?
Éreztem, hogy felborul a lelki egyensúlyom. Mintha ki akartam volna szakadni a testemből. Őrlődtem. Egyrészt tudtam, hogy eljött a megkomolyodás, a családalapítás ideje, másrészt az volt bennem, hogy még fiatal, kicsapongó is akarok lenni. Elkezdett zavarni az életkorom, mert mintha sürgetett volna, hogy komolyodjak meg. A tudatom beszűkült, úgy éreztem, megbolondulok. Rájöttem, hogy döntést kell hoznom, hogy mit akarok. Ijesztő volt, hogy választanom kell, enyém a felelősség, és hogy az életem a tét. És tudtam, hogy nincs kibúvó, döntenem kell, mert különben tönkremegyek. A legelső lépés a változás útján talán a felismerés volt, hogy döntést kell hoznom, majd ahhoz kell tartanom magam.
Vázold fel a változás folyamatát: hogyan ment végbe, mi segített legtöbbet, minek köszönheted, hogy sikerült megküzdened a problémával?
A nyaralás nagyon jól sikerült. Kinevettem magam utólag, hogy annyira féltem tőle. Megerősödött bennem a tudat és az érzés, hogy a barátnőmet szeretem és vele tudnék élni. Ugyanakkor az is megszilárdult bennem, hogy a civilizációtól elzárva, ahol csak ketten lennénk, nem akarok élni. Így a hegyi házra már határozott nemet tudtam mondani. Ettől megnyugodtam. Később is sokat utazgattunk, így rájöttem, hogy attól sem kell félni. Valamint felismertem azt is, hogy a múlthoz sem kell annyira ragaszkodni, hogy vannak korszakok, amik elmúlnak. Megértettem és elfogadtam, hogy bármit is teszek, nem tudok mindig fiatal maradni. Kár olyan ellen harcolni, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Felismertem, hogy mekkora hatalma van az elfogadásnak, és hogy bölcs dolog a mában élni. Nem a múlthoz ragaszkodni, nem a jövőtől rettegni, hanem örülni annak, ami éppen most van. És hogy nem kell sajnálni azt, amit elengedünk. Egyébként is, attól még, hogy egyszer határoztam valahogy, később dönthetek másként is. Felismertem, hogy az életemet, a sorsomat képes vagyok befolyásolni, irányítani.
Utólag milyen következtetéseket tudsz levonni a történtekből? Tanultál-e belőle valamit? Változtál-e, fejlődtél-e általa személyiségedben, gondolkodásmódodban vagy bármi egyéb módon?
Az embert nagyon sokféle kihívás, kudarc, nehézség érheti. Ezektől nem szabad megijedni, nem szabad elkeseredni. Túl kell lendülni rajtuk, meg kell oldani a problémákat. Hisz az egész világmindenséghez képest olyan elenyészőek, utólag úgyis eltörpülnek. Csupán mi fújjuk fel a dolgot akkorára, hogy az már szinte világtragédiának tűnik. Megtanultam azt is, hogy érdemes belemenni azokba a helyzetekbe, amelyektől félünk. Nézzünk velük szembe, éljük át, és utána már fogjuk tudni kezelni őket! Abban is változtam, hogy a szituációkba, helyzetekbe nem élem már annyira bele magam. Ha részese is vagyok egy vitának, próbálom kívülállóként, elvonatkoztatva, objektív módon szemlélni. Érzelmileg nem vonódok be, így reálisabb döntést hozhatok. Nem kezdek egyből pánikolni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretném. Ilyenkor veszek egy nagy levegőt, és keresem a megoldást. Talán elfogadóbb is lettem. Az embereket nem gyűlölöm, utálom, ha valamiért nem felelnek meg nekem. Úgy gondolok rájuk, hogy most éppen ilyen szerepet játszanak. A gyengéken, elesettebbeken segíteni kell, nem átgázolni rajtuk. Igen, talán toleránsabb is lettem.
Mit javasolnál a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak?
Elsősorban azt, hogy ne másoknak akarjanak megfelelni, hanem saját maguknak. Fontos, hogy szánjunk időt magunkra, figyeljünk kicsit befelé, hogy ezáltal felismerhessük, mit akarunk valójában. Hallgassunk saját bensőnkre, az jó iránymutató! A saját elvárásaink, erkölcsi normáink szerint éljük az életünket! Legyünk fontosak saját magunk számára, legyünk bátrak önmagunk lenni!. Higgyünk abban, hogy a sorsunk a kezünkben van, és kezdjük el aktívan irányítani! Ne féljünk döntést hozni ha kell, bármilyen nehéz is! A látszat ellenére se higgyük el, hogy a világ gonosz és szenvedni jöttünk ide! A szépet lássuk, és csodaként tekintsünk arra, hogy itt lehetünk! Ne legyen bennünk irigység, gyűlölködés! Mosolyogjunk többet! Tudom, hogy ezek nagy általánosságoknak tűnhetnek, de működnek! Ami pánikot, szorongást vált ki belőlünk, annak ne tulajdonítsunk akkora jelentőséget! Könnyebb megküzdeni vele, ha gondolatban nem vértezzük fel olyasmivel, amitől félelmetes lesz, ha nem csinálunk belőle mumust. Vegyük tudomásul, hogy az idő múlik, ezáltal mi magunk is változunk, nem maradhatunk örökre azok, akik vagyunk/voltunk. Körforgásban élünk: megszületünk és a végén elmúlunk. De a kettő között kezünkbe vehetjük életünk irányítását! Ami ellen viszont tehetetlenek vagyunk, azt fogadjuk el! A hiábavaló küzdelemnek nincs semmi értelme.
Köszönöm a válaszadást!