A hozzám segítségért forduló emberek többsége szorongásos problémával küzd, aminek jellemző tünete a negatív gondolatok következtében fellépő félelemérzet. Az ijesztő gondolatok témája többnyire a betegség, a halál, a megőrülés, illetve egy hozzátartozó vagy a szilárd egzisztencia elvesztése. Ha alaposabban elemezzük ezeket, felfedezhetünk bennük egy közös elemet: mindegyik mélyén a kontrollvesztéstől való félelem bújik meg, vagyis az attól való rettegés, hogy a személy tehetetlenné válik, hogy rajta kívül álló dolgok határozzák meg élete alakulását, és ezáltal fel kell adnia a saját sorsa feletti irányítást. Az ego teljes önfeladása a halál pillanatában jön el – nem véletlen, hogy a pszichológusok többsége az ember összes szorongását a halálfélelemre vezeti vissza. Mindenfajta kontrollvesztés egy kis halálként értelmezhető az életünkben, ezért olyan ijesztő.
Ebből következik az a meggyőződésem is, amit már számtalanszor megosztottam a blogom olvasóival: a szorongások egyetlen valódi és tartós eredményeket biztosító kezelési módja a halállal való megbékélés. Olyan mértékben élhetünk kiegyensúlyozott életet, amennyire harmonikus viszonyt tudunk kialakítani a halállal (és a vele analógiába hozható bizonytalan helyzetekkel) kapcsolatban. Ha erről bővebben szeretnél olvasni, ezeket (1, 2) a korábbi cikkeimet ajánlom elsősorban. Ebben az írásomban pedig egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami véleményem szerint logikus érvként hozható fel a betegségekkel kapcsolatos negatív gondolatok alaptalan volta mellett. Az „agyalásra” hajlamos emberek általában szeretik az elmét meggyőző racionális érveléseket, és habár a halálfélelmet ezek önmagukban nem tudják kioltani, azért biztonsági fogódzókként mégis működhetnek.
Abból érdemes kiindulnunk, hogy a szorongó ember félelmeinek tárgya folyton változik. Általában van egy aktuális félelem, ami az adott időszakot uralja, majd ennek helyét átveszi egy másik. Ezután egy ideig ez lesz a fő „mumus”, majd váltás következik, és így tovább… Szorongásos problémákkal küzdő klienseim rendszerint fel tudnak sorolni öt, tíz, vagy még több olyan dolgot, ami az elmúlt pár évben megkeserítette mindennapjaikat. A hipochondriára hajlamos embernek ez az úgymond „normális” működésmódja: a májráktól való félelem helyét átveszi a lebénulástól való rettegés, azt pedig a skizofrénia réme váltja – a sort lehetne folytatni akár a végtelenségig. Hogy a szorongás teljes legyen, az illető személy különböző jeleket is felfedez magán, melyek az öndiagnózist alátámasztani látszanak. És ezen a ponton érdemes megállni, és bekapcsolni a józan észt! Éppen a „betegségeknek” ez a nagyfokú változatossága mutatja ugyanis, hogy valós veszély aligha áll fenn. Ha valakinél kialakul egy valódi betegség, az maradandónak bizonyul, amíg ki nem kezelik. Aki tehát hol egyik, hol másik kórképtől tart, az nagy valószínűséggel hamis riadót fúj, és éppen a félelem sokirányúsága jelzi annak alaptalanságát. Ilyenkor sokat segíthet, ha a személy számba veszi korábbi szorongásait, és tudatosítja magában, hogy szenvedése rendszerint felesleges volt. Miért lenne ez más helyzet, mint a sok-sok korábbi? Ha a panasz tartósnak bizonyul, érdemes elmenni vizsgálatra, de az előrevetített szorongások kezelésére érdemes felhasználni eddigi, józanságra intő tapasztalatainkat.
Amíg egy problémát végérvényesen meg nem oldunk, addig az különböző formában újra és újra meg fog jelenni. Ez jellemzi a halálfélelem és az állandóan ugrásra kész, betegségektől való rettegés kapcsolatát is. Mindez jól modellezhető egy vízzel megtöltött, embernagyságú gumibábuval, amibe egy labdát helyezünk. Képzeljük el, hogy a labda a bábu combrészén lebeg, és itt nyomást gyakorlunk a gumira. A vízmozgás hatására a labda átúszik a figura hasába. Ha most itt nyomjuk meg a gumit, onnan valószínűleg a mellkasi részbe csúszik át, majd újabb nyomásra a karba vagy a fejbe, és így tovább. Hasonló módon vándorol bennünk a tünet a szorongás hatására. Ha azt tapasztaljuk, hogy néha a lábunk beteg, máskor a gyomrunk, majd a szívünk, akkor nagy valószínűséggel semmi bajunk sincsen! Amikor egy szerv vagy testrész valóban beteg, a tünet stabilan ott marad. Ha viszont folyton vándorló fájdalmat vagy diszkomfortot tapasztalunk, akkor fontos tudnunk, hogy a halálfélelmet kell feloldanunk magunkban. Amíg ezt nem tesszük meg, addig csak a „labdát” mozgatjuk ide-oda, de megszabadulni nem tudunk tőle. Bízom benne, hogy a halállal való megbékélésben munkásságom minél több embernek segítségére lehet.