Úgy gondolom, az ember legnagyobb problémái abból adódnak, hogy hajlamosak vagyunk beleavatkozni egymás életébe, és ezzel szűkre szabott keretek közé szorítjuk egymást. Mind társadalmi, mind egyéni szinten tapasztalható az uniformizálásra való törekvés. Hivatalos és nem hivatalos normákat alakítunk ki, és elvárjuk, hogy ezeknek mindenki megfeleljen. Aki követi a normát, az „normális”, aki viszont bármilyen módon eltér tőle, arra rossz szemmel nézünk. Jobb esetben csak csodabogárnak tartjuk, rosszabban meg is vetjük. Hiszem és vallom, hogy a világ sebeire a legnagyobb gyógyír az lenne, ha eljutnánk a toleranciának egy magasabb fokára.
Vannak olyan normák, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalom megfelelően működhessen, de nagy részük teljesen felesleges. Utóbbiaknak mégis éppúgy meg akarunk felelni, mert a környezetünk ezt kimondatlanul is elvárja tőlünk. A legtöbb ember nem szeret kilógni a sorból. Több harmincas éveiben járó nőtől hallottam már, hogy elsősorban azért szeretne férjet és családot magának, mert már minden barátnőjének van. Igen kellemetlen számára, hogy folyton azt kérdezgetik tőle, hogy mikor megy már férjhez. Egyik nem hivatalos normánk az, hogy amikor az ember felnőtté válik, családot kell alapítania. Mert így „normális”. Persze, a fenti példában szereplő hölgynek eszébe ne jusson, hogy egy húszéves férfit válasszon párjául, mert a norma szerint ő korban nem illik hozzá…
Nagyon sok egyéb példát lehetne említeni. Egy csomó olyan felesleges elvárást támasztunk saját magunkkal és egymással szemben, amelyek korlátozó jellegükből adódóan esetleg nem engedik meg, hogy a saját utunkon járjunk, azon, ami a lelkünk szerint való. Az ember folyamatosan értékítéleteket hoz. Ez nagy probléma. Sokszor ugyanis pusztán az ítéletek és az elvárások teszik nehézkessé, vagy akár lehetetlenné azokat a dolgokat, amelyek önmagukban nem jelentenének problémát. Több olyan idősödő hölgy kliensem is volt már, aki szíve szerint régen kilépett volna rossz házasságából, ám a félelem, hogy kibeszélik a faluban, visszatartja. De említhetném azt a huszonéves meleg fiút is, akinek a szorongásos zavarait az attól való rettegés okozza, hogy a munkahelyén kiderülhet a titka. Neki semmiféle problémát nem okoz a többségtől eltérő szexuális irányultsága, így érzi természetesnek. Viszont a társadalmi norma előírja, hogy férfiként kizárólag nőket szerethet.
A normalitás fogalmának pontos meghatározása a pszichológiának és a pszichiátriának egyik központi törekvése. Többször előfordult már a praxisomban, hogy a kliens szenvedését elsősorban az aggodalma okozta, hogy valami nincs vele rendben. Pszichológusként el kellett mondanom neki, hogy a szorongása felesleges, hiszen attól még, hogy bizonyos téren és/vagy mértékben eltérünk az átlagtól, normálisak vagyunk. A normalitás mibenlétét ugyanis az emberek határozzák meg, a természet más törvények szerint működik. Amikor például egy gyermek értelmi fogyatékossággal vagy autistaként jön a világra, ő a pszichológia és az átlagember értelmezésében beteg, vagy mondjuk ki nyíltan: nem normális. Viszont honnan tudhatjuk, hogy ő milyennek éli meg a világot? Az ő nézőpontjából vizsgálva lehetséges, hogy az egészségesnek mondott többség viselkedik furcsán és érthetetlenül. És az ő tapasztalása miért érne kevesebbet, mint a többségé? Hiszem, hogy minden élet egyformán értékes. Ezért is nem kedvelem a diagnosztizálást, amikor emberekre a „nem normális” címkét ragasztjuk rá.
Joggal mondhatod ezek után, hogy valamiféle kritériumokat mégiscsak kellene hozni a normalitással kapcsolatban. Az ember természetes igénye ugyanis, hogy a jelenségek kategóriákba való rendezése révén rendet lásson maga körül. Személy szerint azt vallom, hogy minden olyan gondolatot, érzelmet, viselkedésformát elfogadhatunk normálisnak, ami senkinek sem árt. Az ember rendkívül összetett, színes lény, és véleményem szerint pusztán az uniformizáló normák hatására látszunk egymáshoz ennyire hasonlónak. Ha egy napon valamilyen csoda folytán megszűnnének a normák létezni, és hirtelen mindenki igazán önmaga lenne, ugyancsak elcsodálkoznánk… De kérdem én: mitől lenne az a világ rosszabb, mint ez? Azt vallom, hogy amíg az ember semmilyen módon nem árt a környezetének, bármit megtehet. Az élet lehetne a minket béklyóba kötő felesleges normáktól mentes hatalmas játszótér is. Ehhez csupán nekünk kellene megváltoznunk, hiszen nem az Univerzum korlátozza az embert, hanem ő önmagát. Meg kellene engednünk magunknak és egymásnak is, hogy hamisság és képmutatás nélkül, valódi énünk szerint éljük az életet. És akkor értelmét veszítené a kérdés, hogy melyikünk normális és melyikünk nem az.