“Az elfogadás nem jelent sem belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni, sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság tiszteletét.” (Popper Péter)
Néhány hónappal ezelőtt az elengedésről írtam, most párjáról, az elfogadásról szeretnék beszélni. Az elfogadás és az elengedés egymást a legteljesebb mértékben kiegészítő ellentétes pólusok, mint a férfi és a nő, a nappal és az éjszaka, a jobb és a bal, melyeknek harmonikus egyensúlya a boldog és elégedett élet egyik alapfeltétele. Az embernek nap mint nap el kell fogadnia és el kell engednie dolgokat, érzéseket, gondolatokat, embereket, és ha ennek a folyamatosságnak a természetes szabad áramlása megreked, az lelki diszharmóniát okoz.
Az elfogadás képessége belső békénk biztosítéka. Jelentősége sokkal nagyobb a pszichés egészség szempontjából, mint azt a legtöbben gondolják. Megszünteti ugyanis azt, ami a lelki kiegyensúlyozottság legfőbb akadálya – a létezővel szembeni ellenállást. Ellenállni valaminek, ami van, nemcsak értelmetlen, de rendkívül sok energiánkat fel is emészt, mellyel éppen azt a jelenséget töltjük fel, amivel szemben ellenérzéseket táplálunk, így azt erősítjük, miközben önmagunkat gyengítjük. Valaminek vagy valakinek az el nem fogadása mindig megrekeszti az energia szabad áramlását, mert az ellenállással belső lelki blokkokat hoz létre. Fontos azonban tisztázni, hogy az elfogadás nem jelenti azt, hogy az adott dolgot, jelenséget vagy embert szeretnünk is kell, nem arról van szó, hogy egyet kell vele értenünk, mindössze arról, hogy elismerjük a globális nagy egészben őt is megillető létjogosultságot. Embertársunk felett nem ítélkezünk, egy-egy történés esetében pedig tudomásul vesszük, hogy életünkben nem véletlenül jelent meg, minden bizonnyal valami célja van, dolgunk van vele, fejlődhetünk általa.
Az elfogadásnak a pszichés egészség és a lelki béke megteremtésében való hatalmas jelentőségét emeli ki az is, hogy a változásra való képesség is belőle indul ki. Ellentmondásnak tűnhet, de ahhoz, hogy változni tudjunk, előbb el kell fogadnunk magunkat, ahhoz, hogy a körülményeinken javíthassunk, meg kell szüntetnünk az energiáinkat felemésztő értelmetlen belső ellenállásunkat. A fejlődéslélektan már régen felismerte, hogy egy gyermeket csak úgy tudunk pozitív irányba terelni, ha előbb feltétel nélkül elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Amíg ez nem történik meg, szeretetünk helyett a görcsös igyekezetet fogja érezni, amely az ő mindenáron való megváltoztatására irányul, és ez a kényszer ellenállást fog kiváltani belőle. A felnőtt ember esetében ez ugyanígy működik. Bizonyára észrevetted már magadon is, kedves Olvasó, hogy fejlődni, többé és jobbá válni, illetve a nehézségeken felülemelkedni mindig olyankor tudtál, amikor bizonyos szinten képes voltál elfogadni önmagad és az életed, amíg tele voltál elégedetlenséggel és ellenállással, addig megrekedt energiáiddal benne tartottad magad az adott állapotban, helyzetben. Bizony, a változás útján is az elfogadás az első lépés.
Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az értékítéletekre építő, fekete-fehér látásmód miként állhat egyes szorongásos zavarok hátterében, és hogy a gyógyulás megkövetel bizonyos személyiségbeli változást, melynek lényege a rugalmasabb, elnézőbb, elfogadóbb attitűd kialakítása. Még a szorongást okozó kényszeres gondolatok ellen is az a leghatékonyabb módszer, ha elfogadjuk és lazán továbbengedjük őket. Ha tiltakozunk ellenük és szabadulni próbálunk tőlük, akkor ellenállásunk energiájával töltjük fel őket és egyre makacsabbá válnak. Az egyetlen igazán hatékony gyógyír ebben az esetben is az elfogadás és az elengedés harmonikus működtetése, amely némi gyakorlással jól elsajátítható.
És ha már újra visszatértem ehhez az egymást kiegészítő fogalompárhoz, akkor idézek még befejezésül egy zen bölcsességet, amely a lehető legtökéletesebb módon fejezi ki a kiegyensúlyozott és boldog élet “receptjét”, és így szól: “Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”