Milyen egy „elég jó anya”?

“Nem az fogja a gyermekeidet sikeres emberi lényekké tenni, hogy te mit teszel meg értük, hanem az, hogy megtanítod-e őket arra, hogy mit tegyenek meg önmagukért.” Ann Landers

A lélektanon belül sokféle irányzattal, megközelítéssel találkozunk, a lelki folyamatok tekintetében koránt sincs olyan fokú egyetértés a szakemberek között, mint az olyan egzakt tudományok esetében, mint a fizika vagy a kémia. Abban azonban minden pszichológus egyetért, hogy az anya-gyermek kapcsolat rendkívül meghatározó a személyiségfejlődés szempontjából. Az anya mindannyiunk életének egyik legfontosabb szereplője. A hozzá fűződő kapcsolatunk alapjaiban határozza meg erősségeinket és gyengeségeinket, ezáltal pedig egész életünkre hatással van. Ő az a személy, akin keresztül eszmélésünk idején megtapasztaljuk a világot. A szerető, a gyermeke szükségleteire megfelelő módon reagáló anya az ősbizalom érzését adja csemetéjének, és ez a legtöbb, amit egy ember adhat. Az így nevelkedő gyermek jó eséllyel kiegyensúlyozott felnőtté válik, hiszen megkapta az ehhez szükséges érzelmi alapokat. Ezek hiányában azonban várhatóan sok lelki problémával kell majd szembenéznie. Pszichológusi munkám során azt tapasztalom, hogy a legsúlyosabb állapotban levő klienseim túlnyomó többségénél egyértelműen kimutatható a sérült anya-gyermek kapcsolat. Mivel azonban mindig az egyén felelős a saját életéért, a változás és változtatás lehetősége mindenki számára adott. Senki sem kap olyan életfeladatot, melynek teljesítéséhez nem állnak rendelkezésére a megfelelő külső-belső erőforrások, tehát az esetleges negatív gyermekkori hatásoktól függetlenül is mindenki számára elérhető a harmonikus élet. A problematikus anya-gyerek kapcsolat nem predesztinálja a személyt egy életen át tartó boldogtalanságra, viszont a kiegyensúlyozott lelkiállapot eléréséért általában jobban meg kell küzdenie, mint annak, aki megfelelő érzelmi támogatást kapott.

A kicsiny gyermek számára az édesanya az a személy, akinek a lénye és viselkedése támpontokat nyújt arról, hogy milyen a világ, amelybe beleszületett. Ha az anya szerető és bátorító, akkor a kisgyermek bizalommal fordul a világ felé, és elegendő védettséget érez ahhoz, hogy azt lelkesen felfedezze magának. Ha azonban az anya elhanyagoló vagy durva, akkor a világ veszélyes hely benyomását kelti, amely sok kellemetlenséget és akadályt tartogat, ezért „jobb félni, mint megijedni”.

A fentihez nagyon hasonló lelki beállítódást azonban az olyan odaadó szülő is kialakíthat csemetéjében, akit a saját szorongásai túlféltésre késztetnek. A folyamatosan aggodalmaskodó édesanya féltésével többet árt gyermekeinek, mint gondolná. Ezzel ugyanis bennük is szorongást, egyfajta világtól való félelmet alakít ki. Ennek a hibának az elkövetésére különösen hajlamosak a „mártír anyák”, akik azt hirdetik (és általában valóban úgy is érzik), hogy az életüket a családjukért áldozták fel. Az ilyen szülő a már felnőtt korú gyermekeiben is kínzó bűntudatot képes kialakítani, amikor azok szeretnének leválni róla és önálló életet élni. Ilyenkor kezdetét veheti az „én mindent megtettem érted, te pedig hálátlan vagy” játszma. Az ilyen szülő legtöbbször észre sem veszi, hogy cselekedetei elsősorban a saját érdekeit szolgálják, és ennek árát a gyermekeivel fizetteti meg. Nem önálló, szabad, érett embernek tekinti felnőtt korú gyermekét, hanem az ő részének. Ezzel nagy károkat okoz mindenkinek.

Donald Winnicott angol pszichiáter nevéhez fűződik az „elég jó anya” kifejezés. Tökéletes ember nincs, így tökéletes szülő sem létezik. Mindannyian követünk el hibákat, és ezzel nincs is baj, sokkal rosszabb, ha ezeket megpróbáljuk letagadni. Vállaljuk fel nyugodtan a hibáinkat, mert csak így lehetünk hitelesek, de igyekezzünk fejlődni, és minimálisra csökkenteni azokat. Az elég jó anya olyan ember, aki szereti és óvja gyermekét, biztonságot ad neki, de a szükséges szabadságot is biztosítja számára. Úgy állít fel nevelési célzattal szabályokat és korlátokat, hogy mindeközben tiszteletben is tartja gyermeke egyéniségét. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem önmaga részének tekinti csemetéjét, hanem olyan önálló emberi lénynek, aki életében az a szerepe, hogy világra hozza és elindítsa a maga útján. Igen, a gyermeke saját útján, és nem azon, amit ő helyesnek tart és kijelöl számára. Minden ember egy meghatározott életfeladattal érkezik, és a szülő, hacsak nem tisztánlátó, semmit sem tud arról, hogy a gyermeke milyen feladatot vállalt leszületésekor. Engedjük meg neki, hogy felismerje és teljesítse azt! Támogassuk, biztassuk, szeressük, de ne avatkozzunk bele az életébe, a választásaiba!

Az elég jó anya úgy szereti gyermekét, hogy nem láncolja őt magához. Az ilyen szülő nemcsak csemetéjére, hanem önmagára is főszereplőként tekint a saját életében. Nem akar az áldozat szerepében tetszelegni sem önmaga, sem a környezete előtt, mert tisztában van azzal, hogy nemcsak a gyermeke, hanem ő maga is egy olyan feladattal született, amit elsősorban önmagáért kell megtennie, teljesítenie. Tudja, hogy nem azzal segít utódainak, ha feláldozza magát értük, hanem azzal, ha a saját példáján keresztül megtanítja őket arra, hogy miként legyenek vidámak, erősek és kiegyensúlyozottak.

A pszichológia roppant nagy hangsúlyt helyez az anya-gyermek kapcsolatra. Ugyanakkor jóval kevesebbet foglalkozik az apák szerepével, pedig ők is igen meghatározóak a gyermek életében, személyiségfejlődésében. A következő bejegyzésemben ezt a hiányt igyekszem pótolni, és az apa oldaláról tárgyalom majd a ma megkezdett témát.