Sokszor halljuk, hogy minden ember más, nincs két teljesen egyforma személyiség a világon. Mindenki egy külön Univerzum, egyéni, csak rá jellemző tulajdonságokkal, gondolkodásmóddal, tapasztalásokkal, életszemlélettel. Ennek köszönhetjük a világ hihetetlen színességét, ugyanakkor ez a félreértések és konfliktusok forrása is. Egy-egy megnyilvánulás vagy kimondott szó mindenki számára mást jelent; az ember saját egyedi személyiségén, tapasztalatrendszerén keresztül szűri meg a világ dolgait és ennek megfelelően reagál rájuk. Emiatt van az, hogy sokszor nem értjük meg egymást. Előfordulhat, hogy egy általunk ártalmatlannak, semlegesnek ítélt, akár szellemesnek szánt mondat a másik ember érzékeny pontjára tapint, ezért az illető személy a vártnál sokkal élesebben, durvábban reagál. Ilyenkor nem értjük, hogy „mi lelte”, mi nála ez az indokolatlan ellenségesség, és vagy visszavágunk, ami konfliktusok forrása lehet, vagy üvegfalat húzunk közénk, ami miatt távolságtartás alakulhat ki. Akár így, akár úgy cselekszünk, a lényeg az, hogy a mélyen húzódó lelki sebekre vezethető vissza a probléma, arra, hogy akaratlanul is a másik ember érzékeny pontjára tapintottunk, melyet ő támadásként értelmezett.
Mindannyiunknak vannak ilyen lelki sebeink. Ezek a múltunkban megélt rossz élményeknek, tapasztalásoknak a maradványai. Nem tudhatjuk, hogy a másik ember min ment keresztül a múltban, hogy milyen negatív élethelyzetekkel kellett megbirkóznia, illetve, hogy ezeket miként képezte le a maga számára. Ezért van az, hogy sokszor akaratlanul is feltépjük egymás lelki sebeit. Ezen a területen is érvényesül az a pszichológiai törvényszerűség, miszerint a felismeréssel, a tudattalanból a tudatos lelki tartományba való emeléssel megszelídíthetjük félelmeinket, tompíthatjuk fájdalmainkat és ezáltal kiegyensúlyozottabbakká és sérthetetlenebbekké válhatunk. Vagyis, amíg nem tárjuk fel a magunk számára, hogy milyen lelki sebeink vannak, illetve hogy mikor, miként szereztük őket, addig ösztönszinten, irányítatlanul működnek, és emiatt kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk az általuk bennünk kiváltott rossz érzésekkel szemben. Amint azonban tudatosítjuk, azonosítjuk őket és felismerjük a forrásukat, eredetüket, a fájdalom intenzitása csökken, és ekkor már arra sem reagálunk olyan vehemensen, ha valaki esetleg rátapint egy-egy ilyen érzékeny pontunkra. Ennek oka, hogy megértettük saját lelki működésünket, felismertük, hogy a helyzetre válaszként adott spontán érzelmi reakciónkért csupán annyiban tehető felelőssé az adott körülmény, hogy emlékeztetett bennünket egy korábbi hasonló szituációra, amely megsebzett minket. Amikor erre rálátunk, az egész problematika megszelídül, veszít súlyosságából, fenyegető voltából. Azt mondhatjuk tehát, hogy az önismeret, saját pszichés mozgatórugóinknak feltárása, tudatosítása lelki sebeink begyógyításában is sokat segít, és így védettebbé válunk az esetleges további sérülésekkel, ezen sebek újbóli feltépésének veszélyével szemben.
Ebben az önismereti fejlődésben sokat segíthet a pszichológus, aki azáltal, hogy tükröt tart kliense elé, segíti azon lelki tartalmaknak a felismerését, tudatosítását, melyek addig az adott személy számára rejtve voltak. Fejlettebb önismeret birtokában esetleg egyedül, szakszerű segítség nélkül is megpróbálkozhatunk lelki sebeink eredetének feltárásával és ezek begyógyításával. Ehhez azt szükséges megfigyelnünk, hogy milyen helyzetek, emberi reakciók, kijelentések váltanak ki belőlünk fájdalmat és/vagy ellenállást, és ezeket az érzéseket vissza kell vezetnünk azokra a hasonló múltbéli eseményekre, amikor ugyanezt éreztük, amikor először jelentkeztek. Ha képesek vagyunk mélyre ásni és megtalálni a legrégebbi (azaz a legelső) ilyen élethelyzetet, akkor felismerhetjük a sérülés eredetét, és ezzel a tudatosítással megszelídíthetjük az egész problematikát.
Nagyon fontos megértenünk, hogy lelki sebeink mindig a múltban gyökereznek. Márpedig a múlt ma már nem létezik. Szorongásaink, előrevetített félelmeink mindig olyan helyzetekre vonatkoznak, amelyek bizonyos fokig emlékeztetnek bennünket azokra a régi szituációkra, melyekben ezeket a sérüléseket szereztük. Amíg az ember nem tudatosítja magában, hogy jelenlegi rossz érzéseit a múlt negatív eseményei, emlékei okozzák, addig úgy éli meg, mintha a veszély aktuális és reális lenne. A jó hír az, hogy mindaz, ami miatt szorongunk, már megtörtént. Már nincs. Már a múlté. Már nem létező. Sebeket ugyan hagyott maga után, de ezeket már szükségtelen tovább dédelgetnünk magunkban. Vonjuk le a múlt negatív történéseiből a tanulságokat és aztán lépjünk tovább! Amivel nagyon megszenvedtünk, az lesz igazán a miénk, abból kovácsolhatjuk képességeinket, arra építkezhetünk a jövőben. Ismerjük fel, hogy a minket béklyóba kötő, visszahúzó erők mind-mind olyan múltbéli sérülésekből erednek, melyekkel már nincs semmi dolgunk. Az ember minden egyes nap, sőt, minden egyes percben újrakezdheti az életét. Ehhez „mindössze” arra van szükség, hogy ne hurcolja magával azokat a lelki nyűgöket, melyek már régen nem aktuálisak az életében. Tanulj a múlt megpróbáltatásaiból és használd fel ezeket a tapasztalatokat arra, hogy újrateremthesd az életed!