A panaszkodásról

Olyan témáról szeretnék írni, amivel nemcsak a segítő tevékenységet végző személyek találkoznak gyakran, hanem az átlagember is. Személyes ismeretségi körömben is rengeteg panaszt hallok. Azt lehet mondani, hogy szinte szokásunkká vált, hogy folyamatosan elégedetlenségünknek adunk hangot. Ez ártalmasabb, mint gondolnánk. Éppen ezért elhatároztam, hogy ennek a témának egy külön cikket szentelek.

Mindjárt az elején le kell szögeznem: más a panaszkodás és más az, amikor valakivel megosztjuk a problémánkat. A pszichológust szinte mindenki azért keresi fel, hogy elmondhassa neki a nehézségeket, amelyekkel küzd. De az is megtörténhet, hogy egy barátunkhoz fordulunk segítségért, akiben megbízunk. Az ilyen lelki támogatáskeresést csak javasolni tudom, hiszen azzal, hogy kibeszéljük magunkból a problémáinkat, azok veszítenek súlyukból és ezáltal kissé megkönnyebbülünk. Gondjaink másokkal való megosztása tehát javíthat a lelkiállapotunkon.

A panaszkodással viszont inkább ártunk magunknak és egymásnak is. A panaszos ember tulajdonképpen nem támaszt keres, hanem mások figyelmére vágyik. Valójában nem akarja megoldani a problémáit, sőt, sokszor olyan érzésünk van, mintha ragaszkodna hozzájuk. Amikor beszélgetőtársa valamilyen konstruktív megoldási javaslattal áll elő, azonnal az „igen, de…” kezdetű hárítással reagál. Azokat a megrögzött panaszkodókat, akik igazából nem akarnak változtatni, csupán a figyelmünket szeretnék elnyerni, arról ismerhetjük fel, hogy minden segítségnek szánt tanácsunk „visszapattan” róluk, megmagyarázzák nekünk, hogy javaslatunk miért nem működőképes, és elölről kezdik panaszaik sorolását.

Pszichológusként mindenféle emberrel találkozok. Sokan már attól megkönnyebbülnek, hogy problémáikat elmondhatják egy olyan személynek, aki empátiával és ítéletmentesen fogadja azokat. Mások tanácsot, útmutatást várnak. Szinte minden pszichológiai foglalkozás egyedi, hiszen eltérő a kliensek személyisége és igénye. A megfelelő mértékben rugalmas és intuitív szakember pedig mindig az aktuális kliensre és problémára hangolódik rá. Nehézségek csupán akkor adódnak, ha a hozzám segítségért forduló személy valójában nem akarja megoldani a problémáját, nem jutunk előre, újra meg újra ugyanazok a panaszok jelennek meg a pszichológiai tanácsadás során. Ilyenkor fel kell hívnom kliensem figyelmét arra, hogy amíg a panaszkodást nem hagyja abba, semmi sem változhat az életében.

A panaszkodás legnagyobb csapdája ugyanis éppen az, hogy általa benne tartjuk magunkat az aktuális helyzetben. Ez még akkor is így van, ha egyébként valóban szeretnénk változtatni. Amíg állandóan megmagyarázzuk magunknak, hogy nekünk miért rossz, amíg a körülményeinket kifogásoljuk és bíráljuk, addig nem vállalunk felelősséget az életünkért. Pedig ez minden sikeres változtatás kulcsa. Ismerjük fel, hogy a panaszkodás olyan függőséget okozó fájdalomcsillapítóhoz hasonlatos, amelynek káros mellékhatása az adott problémába való belemerevedés, a továbblépési képtelenség, és kezdjünk el aktívan dolgozni életkörülményeink javításán!